Váratlan

Minie

Leértünk a sok felszereléshez, ahol KiKi már várt minket. Az arcán nem láttam semmit, ami arra utalt volna, hogy zavarja, hogy DooJoon ölelget, de azért eltoltam egy kissé magamtól, amit zokon is vett. Konkrétan beduzzogott, és kakaskodni kezdett. Dirigált GiKwangnak, mondta, hogy mit hova tegyen, 

ezt így, ezt úgy, tőlem meg mindent elvet...és mikor szegény KiKi odajutott hozzám, és rám mosolygott, a kezébe nyomott valami nehéz pakkot, hogy vigye be a raktárba.

- Hagyd, majd segítek- vettem el tőle két dobozt, és elindultunk együtt a kis raktár felé.

- Köszi- sóhajtott fáradtan. - DooJoon megizzasztott- nevetett.

- Egy kicsit- húztam a szám. - Nem értem miért viselkedik úgy, mint valami...nem is tudom...mint egy naaagy, felfújt, varangyos béka!- álltam meg, meglepődve a jó kis hasonlaton.

- Gyere- nevetett rajtam, és beljebb léptünk a poros kis raktárba. A faházikó- mert csak ezt tudom rá mondani-, olyan rozoga volt, hogy féltem ránk dől. Gyorsan leraktam a kisebb dobozokat a mohás polcokra, és KiKi felé fordultam. Küzdött egy kicsit a nehéz cuccal. Aztán valahogy felgyömöszölte a szekrény tetejére. Rám mosolygott.

- Mehetünk.

- Okés- indultam az ajtó felé. Lenyomtam a kilincset: semmi. Megint le- megint semmi. - Öhm...GiKwang! Becsuktad az ajtót?

- Én ugyan nem- lépett oda. - Mert?

- Beragadt...

Elkezdte lenyomkodni a kilincset, majd átkukucskált a kulcslyukon.

- Cho-min- csuklott el a hangja. - Mi nem beragadtunk...minket bezártak!

- H...hogy mi?!- képedtem el. - Az lehetetlen...ki tenne ilyet? Kinek lenne rá oka?

- Lehet, hogy csak a srácok szórakoztak- érvelt. - Vagy valaki nem látta, hogy benn vagyunk, és tévedésből...

- Áhh, HyunSeung elröhögte volna- legyintettem. - A második lehetőség sem jó...zajosak voltunk. Ráadásul egy ilyen pici helyen...aish, ne mááár- ültem le a homokba, és a karomba fúrtam a fejem. - Miért történnek velem ilyenek? Mit akarnak tőlem? Ki csinálja? És miért?- vertem a homlokom a térdemhez.

- Sss, nyugodj meg- ölelt át KiKi megnyugtatóan. - Semmi gáz! DooJoont ismerve már minket keres...pár perc múlva száz százalék, hogy jön- mosolygott rám. Hiába, a mosolyától még mindig kidöglöttem. Telt ajkairól alig bírtam levenni a szemem, nagyon nehezemre esett másra figyelni. Ő meg csak beszélt, beszélt és beszélt. De én nem hallottam mit. Csak láttam, hogy néz, hogy nekem mondja, de hogy miről dumált...az jó kérdés!

- Hahó! Itt vagy még velem?- lóbálta meg a tenyerét az orrom előtt.

- Öhm...persze, igen! Mi az?

- Kérdeztem valamit!

- Mit?

- Hogy nincs e nálad óra..már legalább fél órája itt kuksolunk...

Ohh...hát...beletúrtam a nadrágom zsebébe- üres. Sajnos nem volt... Megráztam a fejem, jelezve, hogy sajnálom, de nincs. Erősen gondolkoztam, hogy mit is mondhatnék most, hogy beállt a kínos csend.

- Kamsahamnida- hajoltam meg végül. Értetlenül, zavartan pislogott rám, fogalma nem volt arról, hogy mit zagyválok. Elmosolyodtam.

- Hogy megmentettél. Ha te is YoSeobbal mész, akkor...megfulladok.

Összerándult, valószínűleg elképzelte a szituációt.

- Ugyan- pirult el kissé. - Semmi..izé...természetes, hogy segítsek neked...

- Milyen érzés?- csúszott ki a számon. Pedig tényleg nem akartam...

Meglepetésemre egyből kapcsolt. Lehet, hogy már várta a kérdést, nem tudhattam. Minden esetre fürkészve néztem az arcát, és ő ugyan így az enyém.

- Nem éppen felemelő, sőt, kifejezetten rémes- mondta olyan szépen fogalmazva, hogy csak pislogtam. Ööö....oké...

- Értem- hajtottam le a fejem. Finoman az állam alá nyúlt, felemelte. Tekintetünk összefonódott, és ő közelebb hajolt hozzám. Nagyon közel. Szinte már ijesztően közel. Puha ajkai súrolták az enyémeket, de nem csókolt meg. Pedig éreztem, hogy mennyire akarja, hogy egy hajszál választja el tőle. Én meg...fogalmam sem volt róla, hogy most akkor mit is csináljak tulajdonképpen. Aztán elmosolyodott, és ajkaival az enyémekre tapadt. Puha, tökéletes ajkai voltak. Meglepődtem. Nem csókolt hevesen, vagy követelőzve, csak finoman. Nyelvével finoman megnyalta az alsó ajkam, és gyengéden beleharapott. Én ugyan ezt tettem az ő felső ajkaival, és vadul csókcsatáztunk. Az ujjaim a haját szántották, az ő kezét valahol ott a derekamon éreztem. Valahogy eldőltünk ott a padlón, de nem szakadtunk el a másik szájától, hevesen, szenvedélyesen csókolózva gurultunk össze-vissza. A vége az lett, hogy valami hangot hallottunk. Az ajtó nyílt ki...

Villám gyorsan elhúzódtunk egymástól, ő felugrott, én meg lenn kuporogtam, mintha mi sem történt volna. Úúúúr isten! Ez valami...huhh!

- Cho-min! Itt vagytok?

- DooJoon- örvendezett KiKi, és odaállt elé.

- Minden oké?

- Persze- álltam fel, és odabotladoztam Gülükéhez. Istenem...bárcsak álmodtam volna ezt az egészet...nyomorultul éreztem magam. Mit tettem? Még össze sem jöttünk, és már elcseszem... ajjajj...nem lesz ez így jó. Kwon Cho-min csinálnod kell valamit, de gyorsan!

- Jól vagy?- ölelt meg DooJoonie, és mélyen a szemembe nézett. Uhh...ha most nem nézek vissza, akkor lebuktaaam...álltam a tekintetét, még ha nagyon nehezemre esett is. Sőt...inkább azt mondanám, hogy égetett. Végül csak magához húzva megszorongatott, és elindultunk visszafelé a házba. GiKwang ott ment előttem, de láttam rajta, hogy eléggé letört. Nem akartam, hogy Gülüke gyanút fogjon az én rosszkedvem miatt is, beszélni kezdtem.

- Hol vannak a többiek?

- Titeket kerestünk...

- Valaki bezárt- szontyolodtam el.

- Ohh...

Beértünk a házba. DooJoonie elment mosdóba, én meg karon ragadtam KiKit, és berángattam a konyhába. Óvatosan kinéztem, hogy jön e valaki, majd kérdőn ránéztem.

- Az mi volt?! Ott...hogy?- hebegtem.

- Sajnálom- sóhajtotta. - Nem akartam, csak...muszáj volt! Ha már soha nem leszel az enyém, akkor...csak egyszer- hajtotta le a fejét.

- Jajj KiKi...- szontyolodtam el, olyan aranyosan nézett ki.

- Joseonghamnida- nyújtotta a kezét egy ölelésre. Én pedig szó nélkül elfogadtam.

- Srácok! Mi a...- hallottunk egy ismerős hangot...