Ötlet

Minie

- Cho-min! Cho! Kelj fel!- rázogatott Aenny, mire felpattant a szemem. A közelemben sehol sem volt telefon. Csak álmodtam...egy álom volt...
- Ae-cha- haraptam be a szám, hogy ne kezdjek el sírni. - Annyira hiányzik- csuklott el a hangom.
- Ssss- nézett rám szomorúan. Ő is sírt. Hát persze, hiszen neki ott van HyunSeung. - Kijutunk innen, és elmegyünk hozzájuk! Vissza...oda...ahol ők vannak. Ezt megígérem neked!
- Oké- vettem egy mély levegőt. - Basszus, éhen halok- pillantottam a hasamra, ami ismét hangosan megkordult.
- Hát nem vagy egyedül. Próbálkozzunk a kötéllel tovább?
- Hát jó...de most én vágok!- kötöttem ki.
- Jó...
Előhalásztuk a tükörpengét, és munkához láttam. Igaz, hogy külön voltunk már, de egymásnak dőlve nem volt olyan nehéz. Viszonylag hamar elvágtam az Aenny csuklóját összeszorító kötelet, ő pedig kiszabadított engem.

- Ezt miért nem sikerült előbb?!- mormoltam. - Jéé! Odanézz, már hajnalodik!
- Jesszus, már lassan egy napja ide vagyunk bezárva- hüledezett a barátnőm. - Na, akkor innen hogy másszunk ki?- nézett fel a majdnem három méter magas ládákra.
- Öhm, ez egy jó kérdés- nevettem fel. Sokkal jobban éreztem magam, hogy szabad vagyok. Ahogy szemügyre vettem a csuklóm, elég mély volt a vágás, mázli, hogy nem az ereimet kaszabolta szét...
De a szívem jobban fájt. Azelőtt látni sem akartam DooJoont. Beképzelt majomnak tartottam, idegesített, de most...egy nap nélküle, az is már egy évnek tűnik. Hogy szerethetem ennyire? Miért kell távol lennem tőle? Miért kell kínoznom őt? Mert az egy dolog, hogy nekem fáj. De mi lehet vele? Ha egyáltalán hiányzom neki.
Tényleg, mi van ha nem is hiányzom neki?
- Öhm...Minie, nem akarok zavarni, de segítenél?!- csattant fel Ae-cha, aki az egyik ládán próbált felfelé mászni- nem valami hatalmas sikerrel.
- Ohh, bocsi- rohantam oda, és megpróbáltam felfelé tolni.
Nos, szerintem igen nevetséges látványt nyújthattunk: Aenny feneke az én fejemen, a lábai a vállamon próbálnak támaszkodni, és kapaszkodót keres.
- Áúúú!
- Bocs, bocs! Mindjárt megvan...
- Áúúúúú!
- Jólvanna, még egy kicsit bírd ki...
- Siess már- nyöszörögtem.
- Áááááá!- sikított, és azzal a lendülettel hanyatt esett.
- Daniel hol jött be?- néztem körbe. - Valami titkos bejáratnak lennie kell akkor már...

DooJoon

Álmatlan éjszakám volt, az egyszer biztos. Alig hunytam le a szemem, valahányszor a legkisebb vakság is borult rám, semmi mást nem láttam, csak Cho-t, ahogy fekszik valahol tehetetlenül. Hogy tehet valaki ilyet a saját lányával?! Normális?
Jó, ez költői kérdés volt. Pszichopata. Remélem legalább kárt nem tesz benne- szorult össze a mellkasom a gondolatra.
Átfordultam egyik oldalamról a másikra, közben pedig azon gondolkoztam, hogy mi értelme van ennek. Mármint az elrablásnak. Hirtelen beugrott valami, amit DongWoon mondott délután.
Nem tűnhettek el a hajóról...itt kell lenniük valahol!
Igen...IGEN! Itt kell lenniük..át kell kutatnom az egész hajót!
Lelkesen ugrottam ki az ágyból, és felöltöztem. Soha ilyen gyorsan nem kapkodtam még magamra a ruháimat! Esküszöm... Félig kikötött cipőfűzővel rohantam ki a fedélzetre. Nem volt valami jó ötlet, mert esett az eső, én meg megcsúsztam.
- A francba- morogtam, de azért siettem tovább. HyunSeung kabinja előtt megálltam, és bekopogtam. Illetve inkább lehetett dörömbölésnek, mint kopogásnak nevezni, de...
- Jól van már- nyitott ajtót álmosan, kócos hajjal. - Mit keresel itt ilyenkor?- ásított. - Tudod te, hány óra van?
- Igen, de...gondolkoztam! Biztosan a hajón vannak...nézzünk szét!- vetettem fel.
Seungie bambán meredt rám, rájöttem, hogy fogalma sincs miről beszélek.
- A lányok! Tudod...elrabolták őket...
- Ohh!- csillantak fel a szemei. - Gondolod, hogy itt vannak valahol?- a hangja tele sóvárgással...Mintha csak magamat hallanám. Szótlanul bólintottam.
- Öltözz fel, és menjünk!

Remény

DooJoon

Mi-yong és Hyun-sil szótlanul hallgattak, nem szóltak semmit sem. Én meg egész idő alatt messze jártam, a szám szinte magától beszélt. Éppen végeztem az egész történettel, amikor JunHyung kukucskált be a kabinba. Elmosolyodott, amikor megpillantotta Myeoniet, és megköszörülte a torkát.
- DooJoon...kijönnél egy kicsit?
- Persze- álltam fel, és kiléptem a hűvös levegőre. Behúztam magam mögött a kabinajtót, és felnéztem az égre. Fölöttünk sötét viharfelhők gyülekeztek, távolabb villámlott is. A legénység össze-vissza rohangált a fedélzeten, mindent előre biztosítani akartak. Junnyval a korláthoz léptünk, és rátámaszkodtunk. Láttam, hogy YoSeob bemegy a lányokhoz, hozzánk meg csatlakozott DongWoon.
- Mi az?- néztem barátaim komoly szemébe.
- KiKi nagyon ki van- sóhajtott Woonie. - Beszélsz vele te is?
- Inkább ne- vágott közbe JunHyung. - Tudod...azt mondta..- harapta el a mondat másik felét, és jelentőségteljesen pillantott haverjára.
Értetlenül fürkésztem az arcukat, amiről semmit sem tudtam leolvasni, teljesen... megfejthetetlen maradt. Aztán leesett. GiKwang biztosan engem okol érte. Milyen igaza van, én nem vigyáztam rá- szöktek könnyek a szemembe. A mellkasomat megint összerántotta a hiányérzet, és legszívesebben felordítottam volna. Ráharaptam az ajkaimra, hogy ne tegyem meg.
- Nézd, DooJoon...tudom, hogy ez neked most nagyon nehéz...- tette a vállamra a kezét Junny. - De..kitartás! Mi itt állunk melletted, és segítünk.
- Hé, és én?- lépett oda HyunSeung is, kissé kisírt szemekkel.
DongWoon a korlátra támaszkodott, és felsóhajtott.
- Nem tűnhettek el a hajóról...valahol itt kell lenniük!
- Cho anyjával beszéltetek?- jutott eszembe hirtelen. Válaszul mind megrázták a fejüket, én pedig rohanni kezdtem. Még van remény, még lehetséges...
Lerohantam a kis bárhoz, de az ajtó előtt megtorpantam. Odabentről vitatkozás zaja szűrődött ki. Fülemet az ajtóra tapasztottam. Tudtam, hogy ronda dolog a hallgatózás, de most a kíváncsiságom erősebb volt.
- Hogy képzelted?! Hol a lányom?! Azonnal hozd vissza tee....te utolsó szemétláda!
- Na de kérlek, JiHwan! Hogy mondhatsz ilyet?
A telefon torzította a hangot, sajnos nem ismertem fel a beszélőt. Ki lehet az...?
- Azonnal hozd vissza! Ezt nem teheted...az ég szerelmére! Gondolkozz már te idióta! Még csak alig nőtt fel!
- Mondtam, hogyha megkapom amit akarok, viheted!
- Mit akarsz?
- Pénzt. Ha jól tudom abból neked van bőven.
- Ezt vegyem zsarolásnak?! Válságdíj a lányom fejére?
- A lányunk- javította ki a férfi.
Azt hittem, hogy ott helyben felmondják a lábaim a szolgálatot. Hogy...mi? Lehetetlen! A saját...a saját...ez...
- Kisfiam, jól érzed magad?- lépett mellém omma aggódó arccal. - Olyan fehér vagy...Joonie, jól vagy?
Kétségbeesetten meredtem rá, az agyam kikészült. Mi lesz most vele?

Minie

Fejemet az egyik ládának döntöttem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a gyomrom hangos korgását, pedig majdnem éhen haltam. Jó ideje nem ettem már...főleg, hogy még étvágyam sem volt. Be kellett vallanom, hogy kimerült vagyok, éhes, gyenge és... FRISS LEVEGŐT AKAROK!!!! Ez a poshadt, büdös nem éppen agyserkentő hatású, már nem azért. Ráadásul a kezem még mindig vérzett.
Ae-chára pillantottam, aki idő közben elaludt. Jó neki- sóhajtottam halkan. A hajó ringatózott, csak az volt a furcsa, hogy egyre jobban. Biztos vihar lesz.
Ekkor eszembe villant valami. Hülyeségnek tűnt ugyan, de...ki kellett próbálnom. Addig ügyködtem, amíg a zsebembe nem tudtam nyúlni- majdnem ordítottam mikor a kötél súrolta a vágást. Hátha..hátha ott a mobilom! Könyörgöm, legyen ott legyen ott legyen ott!!!
És..és...KOMOLYAN EKKORA MÁZLIM VAN? Gyorsan letettem a földre, hogy bekapcsoljam. Nagy nehezen megnyomtam a gombot, ééééééééés....

Nem történt semmi.
- Na nee- nyögtem fel szomorúan. - Lemerültem!
Sóhajtva dőltem neki ismét a ládának. Ez annyira jellemző! A könyvekben és a filmekben is mindig ez van...pont amikor kell, akkor nincs használható állapotban. Pedig bármit odaadtam volna azért, hogy most hallhassam oppa hangját...
És akkor, mintha csak valami varázslat történt volna, a telóm életre kelt! Könnyek szöktek a szemembe a boldogságtól, annyira megörültem. Rávetettem magam, és tárcsáztam DooJoon számát. Istenem, kérlek!
Kicsöngött, én pedig addig ügyeskedtem, amíg sikerült kihangosítanom.
- Hallo?- szólt bele végül az ismerős hang elgyötörten.
- DooJoonie- zokogtam fel. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, annyira boldog voltam, hogy hallhatom a hangját, és...aigoo!!!!
- Cho! Cho-min? Jagiya, kicsim, jól vagy?!- élénkült fel egyből. - Jól érzed magad? Minden rendben?
- I-igen, j-jól vagyok- sírtam tovább. - Ne aggódj- csuklott el a hangom. Utáltam hazudni neki...
- Biztos? Hol vagy drágám? Mondd el!- könyörgött. - Mondd el, és odamegyek érted!
- Ne..ne csináld. Kérlek- suttogtam. - Maradj ahol vagy! Majd még...hívlak- csuklott el ismét a hangom, és bármennyire is fájt, kinyomtam...

Történet

Mr. X

Számban a szivarral idegesen néztem ki az ablakon. Olyan régen láttam már, és pont így kell találkoznunk? A szavai akarva-akaratlanul- bár inkább akarva-, fájdalmat okoztak nekem. Mert hát belegondolva sohasem törtem magam igazán, hogy lássam őket, inkább csak...siránkoztam.
- Főnök, ezt nem teheti velem!- lépett oda Daniel ingerülten.
- De igen. A lányom- mordultam rá. - Tűnés!
- Azt mondta, hogy...
- Te kérted! Én nem mondtam egy szóval sem, hogy szavamat adom!- néztem rá, és felemeltem a hangom. - Tűnés ha mondom!
Szó nélkül távozott, bár az ajtót olyan hangosan vágta be maga mögött, hogy beleremegtek a falak.
- Nem budiajtó- mormoltam az orrom alá, és tűnődve meredtem tovább a távolba.

Minie

- Áááúúúú! Óvatosabban, ez a csuklóm volt!- kiáltottam fel, ahogy Aenny belevágott a bőrömbe. Éreztem, hogy a meleg, ragacsos vér végigfolyik a kezemen.
- Bocsi- próbálkozott tovább- nem valami sikeresen.
Miután kibőgtem magam, elkezdtünk tervet kovácsolni. Rájöttünk, hogy először is a kötéltől kéne megszabadulni- de hogy? Addig erőltettük a szemünket a félhomályban, amíg Ae-cha kiszúrt egy tükördarabot. A falon lógó régi tükörből törhetett ki...Szóval addig forogtunk amíg el nem érte, és munkához nem látott. De már vagy háromszor vágott meg engem is, és magát is. Csak most engem kicsit jobban sikerült...
- Ááá, mi ez a nyálkás?- húzta vissza rémülten a kezét.
- A vérem...csináld már!- szorítottam össze a fogaim. - Áhh...ez borzalmas! Áúúú!
- Oké oké, sajnálom na!
Csendben próbálkozott tovább, de állandóan belevágott újra a bőrömbe. Egy idő után már megadóan hagytam, hogy kaszaboljon, amikor....
- Valaki jön!- suttogtam rémülten. - Dugd el a pengét! Gyorsan!
- De hova?- rémüldözött.
- Nem tudom...tedd a...a doboz alá!

Aenny gyorsan becsúsztatta a fegyvert az egyik hatalmas láda alá, és úgy ültünk ott, mint akik halálra unják magukat. Nem lepődtem meg túlságosan, hogy Daniel jött oda hozzánk. Kezében egy tálat tartott, amin mindenféle gyümölcsök voltak. Hányingerem támadt. Előbb halok meg, minthogy a kezéből egyek!
- Tessék- tette le elénk az- gyaníthatóan- ebédünket. Undorodva fordítottam el a fejem, ahogy kaját akart begyömöszölni a számba.
- Hagyj békén!- morrantam rá. - Nem hallod?! Nem kell, tűnj innen! Rád se akarok nézni- morogtam.
- Cho-min, enned kell. Le fogsz gyengülni- magyarázta monoton hangon. Szerintem cseppet sem érdekelte, hogy mi van velem.
- Baszd meg, ha azt mondom hogy hagyj békén, akkor az azt is jelenti!- horkantam fel, és tüntetőleg elfordítottam a fejem.
- És te?- fordult Ae-chához.  
Barátnőm arcára kiült a tanácstalanság. Imádott enni, állandóan éhes volt, ezt jelezte a gyomra korgása is. A szája szélét harapdálta egy darabig, majd megrázta a fejét.
- Hát jó, ti tudjátok- vont vállat Dan, és a csuklónkhoz hajolt. Óvatosan szétválasztotta a két csomót, így szabadabban mozoghattunk. De még mindig az öt bazinagy láda közé voltunk gyömöszölve. - Majd még találkozunk- mosolygott rám szélesen, mire válaszul kapott egy díjnyertes fintort.

DooJoon

Belélegeztem az illatát. Mintha még most is velem lenne, olyan érzés volt. Mégis... összeszorította a mellkasom, fájó hiányt ébresztett bennem, nem...nem veszíthetem el. Ő az én másik felem, a szívem, a lelkem, és... Még mindig emészt a bűntudat, hogy nem mondtam neki elégszer, amit éreztem. Sosem mutattam meg neki. Mi van ha bántják? Mi van, ha baja esik? És ha...
Valami terv kéne- ültem fel. Arcom a párnájába fúrtam, hátha ad valami ötletet. Ha most elkezdenék magamban beszélni, hogy hátha valami égi jel..
- De hülye vagyok, édes istenem- szidtam magam. Gyorsan megráztam inkább a fejem, és vettem egy mély levegőt. Kopogtak.
- Tessék- nyöszörögtem elhalóan.
- Szia- kukucskált be Mi-yong és Hyun-sil. Bizonytalanul léptek be a kabinba, és szánakozva néztek rám. Lesütöttem a szemem. - Gondoltuk, hogy...most jót tenne neked egy beszélgetés. KiKi-hez és Seungie-hoz elmentek a fiúk- tette hozzá Hyun-sil.
- Inkább egy ötlet, az tenne jót- dörmögtem. Idegesen járkálni kezdtem fel és alá a lakásban, hátha valami értelmeset ki tudok csikarni magamból. De semmi...a fejem állandóan rémképeket lökött elém, amikben Cho ott fekszik élettelenül, vagy véresen, vagy valami ilyesmi...
Megborzongtam
- Hát...találjunk ki egyet- huppant le Silie az ágyra, és ragyogóan mosolygott. - Én nem ismerem őt valami jól, elvégre nemrég találkoztunk, de...nagyon kedvelem Minie-t- mondta őszintén. - És szeretném, ha megtalálnák őt is, és Ae-chát is, akit szintén imádok!
- Jajam- helyeselt Myeonie lelkesen. - Történt mostanában valami furcsa körülötte?
- Minden furcsa volt körülötte- haraptam be a szám.
Eszembe jutottak azok a kellemes emlékek, amiket ennyi idő alatt szereztünk. Hogy az elején mennyire bunkók voltunk egymással. Amikor leöntöttem vízzel. Hogy előtte hosszú percekig néztem, sőt, bámultam ahogy alszik, azon tűnődve, hogy miért csinálom ezt. Vagy az első csókunk ott a hajón, amikor azt hittem meghalt...
- Például?
- A cápatámadás- vágtam rá.
Értetlenül meredtek rám, és én sóhajtva meséltem el nekik mindent, az egész történetet kettőnkről. Mindent.

Mosolyogj!

DooJoon

Túl ideges voltam ahhoz, hogy felfogjam a történteket. Nem. NEM. Nem lehet. Képtelenség.
Mint egy megtébolyodott járkáltam fel és alá a fedélzeten, lelki szemeim előtt állandóan az a fénykép lebegett. Mi lesz ha bántja? Bár épeszű ember csak nem bántja a saját lányát, de...de aki már ártani tud neki, az nem százas. És ha soha többé nem látom Cho-mint?
Ingerülten a korlátba boxoltam- az én kezem bánta-, de nem érdekelt. Arcomat a tenyerembe temettem, és éreztem a könnyeimet. Nem mondtam neki elégszer, hogy szeretlek. Nem éreztettem vele elégszer, nem öleltem meg elégszer...
Szeretlek.
Mi értelme van a szónak tettek nélkül? Jelentést hordoz, de csak az érti, aki mondja.
Szeretlek.
Nem hagyhatsz itt! Szükségem van rád...
- DooJoon! Jól vagy?- lépett mellém GiKwang aggódva. Eszembe jutott, hogy neki még fogalma sincs arról, hogy mi történt. Vajon elmondjam neki?- tűnődtem egy másodpercig, de már ki is csúszott a számon.
- Elrabolták- csuklott el a hangom.
- Tessék?- sápadt el. Megtántorodott kissé, meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. - H-ogy érted, hogy elrabolták?
Zsebemből előhúztam a fényképet, amit HyunSeung kezéből valósággal kitéptem, és KiKi markába nyomtam. Remegő ujjakkal vette el, a szeméből már patakzott a könny. Alig akarta elhinni...
- E-ez...ez...- csuklott el a hangja, képtelen volt végigmondani a mondatot. - Lehetetlen...
Ekkor megláttuk közeledni DongWoont és JunHyungot az oldalukon Myeongdoval és Hyun-sillel. Boldognak tűntek. Mellettük lépkedett YoSeob is, HyunSeung a kabinjában járkált.
- Mi ez a gyászos hangulat?- hervadt le Myeonie mosolya. - Valami baj van?
- Ez, elég baj?- tolta oda a fotót GiKwang az orruk alá.
Láttam az arcokon, hogyan lesz úrrá rajtuk a döbbenet. Silie és Myeongdo a szájuk elé kapták a kezüket, és sírni kezdtek. YoSeob eltátotta a száját, Junny és Woonie pedig...sokkot kaptak. Szó szerint. KiKi könnyeivel küszködve elviharzott, és én követtem a példáját. Semmi másra nem vágytam most, csak feküdni az ágyban, belélegezni az Ő illatát, és kigondolni, hogy mit tegyek...

Minie

Még mindig rázott a zokogás, képtelen voltam abbahagyni. Nem gondoltam volna, hogyha valaha látom még, akkor az ennyire fel fog kavarni. Aenny próbált vigasztalni, próbált beszélni hozzám, hogy nyugi, nincs semmi baj, de a könnyeim megállás nélkül ömlöttek. Mindennél jobban szerettem volna DooJoon karjai között lenni, hogy hozzábújhassak, hogy a fülébe súghassam, hogy Gülüke...
- Cho! Nyugodj meg- kérte Ae-cha ezredszerre. - Inkább...meséld el, hogy mi történt! Min borultál ki ennyire?

- Ez..hosszú, és...bonyolult- küzdöttem le a sírást. - És...fájdalmas. Legalábbis nekem.
- De miért?
- Aenny, te vagy a legjobb barátnőm...és...
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz!
- Igen, és... Ötéves voltam. Öt. Addig az életem a lehető legszebb volt. Ott volt nekem JiYong, anyu, apu és boldog családként éltünk. Sosem volt anyagi problémánk, mindent megkaptunk a bátyámmal. Egészen addig volt minden rózsás és szép meg rózsaszín, amíg appa egyszer csak eltűnt. Akkoriban egyre gyakoribbak voltak az otthoni heves viták, és ő egyszer csak nem jött haza többet- csuklott el a hangom, szemembe újra könnyek tolultak. - Omma azt mondta, hogy nem szeretett minket, elhagyott... utána képtelen voltam mosolyogni többé. Csípős, nyers humorom lett és felvágott nyelvem, amivel állandóan megsebeztem másokat. Kivetítettem rájuk a saját bajom...
- Nem is- ellenkezett Ae-cha. - Én mindig is imádtalak!
- Mióta találkoztam oppa-val, azóta változtam meg- mondtam szomorúan, arra gondolva, hogy lehet hogy többé nem is látom.
- DooJoon tényleg pozitív hatással van rád- nevetett Aenny.
- A kurva életbe is! És soha többé nem látom- sírtam el magam újra.
- Cho-min, baszki, szedd már össze magad!- tromfolt le barátnőm. - Te nem ilyen vagy! Én nem akarlak ilyen összetörve látni! Kijutunk innen meglátod!
- Igen? És hogy?
- Hát...azt még nem tudom....

Appa

DooJoon

- Mi az?- kiáltottam rémülten, és a nő után kaptam, aki összerogyott. Úgy kellett megtartanom, hogy ne üsse be a fejét. HyunSeung, aki távolabbról látta az egészet, odaronhant segíteni.
- Fogd meg- nyomtam a kezébe Mrs Pénzeszsákot, és kitéptem a kezéből a levelet. Remegő ujjakkal hajtogattam szét, de úgy tűnt nem valami jó ötlet. Egy kép...egy fénykép...Cho-min és Ae-cha egymáshoz kötözve, mindkettejük szája leragasztva. Nem voltak maguknál, de nem láttam semmilyen sérülést rajtuk- hála az égnek! A torkomba gombóc nőtt, alig bírtam nyelni. Gyorsan az üzenetre pislantottam inkább.

Kedvesem!

Emlékszel még a pár évvel ezelőtti szavaimra, mielőtt elmentem? Mondd, emlékszel? Idézném, ha már elfelejtetted volna...
“Meglátod, akkor fog a legjobban fájni, amikor nem várnád! Akkor, és ott ahol a legkevésbé várod!”
És te akkor mit csináltál? Nevetve elküldtél a francba! Hát most remélem megtapasztalod mit vettél el akkor tőlem! Te a két gyerekemtől szakítottál el, és most hogy az egyik híres lett, én elveszem tőled a legnagyobb kincsedet! Természetesen a telefonszámom a régi, bármikor felhívhatsz hogy megbeszéljük a dolgot...

Mr. X

Ledermedve bámultam a levelet, és szépen lassan összeállt nekem a kép. Végig Ő volt az...végig Ő 

állt minden mögött! A cápa...a kő ami Cho fejére esett...a rabló az ágyában... Mindent Ő tervelt ki!!!
- DooJoon! Jól vagy?- rázogatta a vállam HyunSeung.
- Nem- nyomtam a kezébe a papírokat, és rohanni kezdtem.
- Héééé! Várj már! Ez mi...? Mi a?!!!!

Minie

- Rohadj meg- szűrtem a fogaim között ingerülten, és a csuklómat próbáltam kiszabadítani, de sehogyan sem ment . Olyan szorosra volt húzva a kötél...
- Cho...k-ki ez?- remegett meg Aenny hangja mellettem. Szorosan hozzám simult, éreztem, hogy reszket.
- A kisasszony nem ismer?- nevetett fel gúnyosan az a szemétláda. - Itt az ideje bemutatkoznom! Én vagyok Cho-min édesapja- hajolt meg, és levette magáról a kalapot. Immár nem takarta az arcát semmi, ezért teljes erőmből előre lendültem, hogy nekiessek, ezzel magammal rántva Ae-chát is, de Dan reflexből visszanyomott.
- Na de kislányom- cirógatta meg az arcom az apám.
- Ne érj hozzám- kaptam el a fejem. - Soha többé...nem vagyok a lányod! Azok után, hogy csak úgy...csak úgy...csak úgy otthagytál minket! Kisétáltál az életünkből, otthagytál! Apa nélkül nőttem fel- könnyesedett el a szemem.
- Tévedésben élsz!- kiabált rám. - Anyád küldött el! Nekem te voltál a mindenem- suttogta. - Te voltál az én kis Hercegnőm, te voltál a nap az életemben! De anyád úgy döntött, hogy szingli akar lenni- ütött a levegőbe dühösen. - És elküldött! Megtagadta, hogy láthassalak! Téged és a bátyádat...akik a legszebb dolgok voltatok az életemben...
- Tűnj innen!- szakadt ki belőlem, és keservesen sírni kezdtem. - Látni sem akarlak! Oppa...majd ő elintéz- zokogtam.
- Ó édesem, nem fog- nevetett fel gonoszul Daniel. - Már az enyém vagy- vigyorgott önelégülten.
- MI?!
- Azért mert segítettem....
- Változott a terv- gyújtott szivarra az apám. - Nem kapod meg- füstölt unottan. - Majd még beszélünk- villantak rám a szemei, és kisétált az ajtón, úgy ahogy jött...

Mr. X

DooJoon

Lassan összeszedtem magam, és elindultam a medencéhez. Csajos találkozás ide vagy oda, nem akarom szem elől téveszteni Cho-mint...Egy percre sem.
Nyújtózkodva léptem ki a kabinból, amikor valaki nekem jött.
- Héé, HyunSeung, jól vagy?- kaptam el a csuklóját, mert falfehér arccal, tágra nyílt hatalmas szemekkel, ijesztő arcot vágva ment volna el mellettem. - Úristen, hogy nézel ki, minden oké?- aggódtam.
- Cho-min hol van?- támadt nekem idegesen.
- A medencénél- hőköltem hátra. - Mert?
- Nem ott biztos nincs, az előbb viharzott el..előbb...már negyed órája! Ő is eltűnt, mint Ae-cha!- rogyott össze, de utána nyúltam és elkaptam. Fejét a tenyerébe temette, vállai rázkódtak az elfojtott zokogástól.
- Na, ne szomroko...Várj!- esett le amit mondott. - Tessék? Ki tűnt el? Mi van?- toltam el magamtól.

- Aenny megbeszélte a lányokkal, hogy a medencénél találkoznak, és el is indult. De mikor láttam, hogy nincs a csajokkal, megijedtem. Beszéltem Cho-val, hogy nem tudja e hol van, mire elviharzott...és azóta keresem őt is, de nincs sehol!
Éreztem, hogy megdermedek. H-hogy mi? Minie...eltűnt? Lehetetlen! Nemnemnemnemnemnemneeeeeem! Bárkit elvehetnek tőlem, de őt soha! Nem..az képtelenség! Elengedtem Seungot, rohanni kezdtem. Csak viccel...nem lehet igaz! Futottam. Elrohantam a medencékig, ahol Myeongdo és Hyun-sil lubickoltak, JunHyung és DongWoon pedig akkor értek oda. Lerohantam a bárhoz, minden kabinba bekukucskáltam, sehol senki. Utolsóként az ismeretlen ember hálója maradt. Remegő gyomorral álltam meg az ajtó előtt. Életemben először értettem meg mit jelent az, hogy a remény hal meg utoljára. Az agyam csak ellenkezett, hogy ez hülyeség, de a szívem... Halkan koppantottam kettőt az ajtón, majd mikor semmi válasz nem jött megismételtem. Óvatosan lenyomtam a kilincset. Egy teljesen üres, csupasz szoba fogadott. Mintha nem is lakott volna itt senki...Lehet, hogy csak álmodtam az egészet? Az egész embert...?
Nem adtam fel. Kirohantam a kabinból, Mrs Pénzeszsákot kerestem. Talán ő tudja...!
- Bocsánat!- mentem neki véletlenül.
- Semmi gond DooJoon- mosolygott rám édesen, szinte már túlságosan is. - Valami baj van?- vonta fel szépen ívelő szemöldökét. Még benne is Őt látom...!
- Cho-min...és...Ae-cha...eltűntek!
- Tessék?- lepődött meg. - Ezt hogy érted? Nem tűnhettek el...az képtelenség...
- Mrs Kwon!- odakaptam a fejem, a hajó egyik inasa volt az.
- Miss- javította ki a nő. - Miben segíthetek?
- Egy levél magának- hajolt meg a srác. - Az asztalán volt, gondoltam elolvashatná.
- Köszönöm- mosolygott, és elvette a borítékot. Finoman ért a papírhoz, lassan bontogatta, miközben én idegesen toporogtam mellette. Valami azt súgta, hogy beszélnem kell még vele. Széthajtogatta a hófehér lapot, amin az üzenet volt, és felsikított.

Minie

- Áááá- szisszentem fel, és a fejemhez kaptam volna a kezem. Ez volt az első mozdulatom, amit megakadályoztak. Egy kötél...Mi?! Meg vagyok kötözve?! Mi a franc? Idegesen kezdtem rángatni a csuklóm, amit hátrakötöttek, de sehogyan sem ment a kiszabadulás. Lassan derengeni kezdett, hogy Daniel keze van a dologban...az a köcsög állat! Mit akar tőlem? Ha azt hiszi, hogy ezzel elválaszt DooJoon-tól hát akkor nagyon téved!
- Cho- hallottam meg egy remegő, ismerős hangot. - Te vagy az?

- Aenny?- suttogtam. - Te meg mit keresel itt?- csúsztam oda mellé.
Egy tök sötét, kicsi, szűk helyre voltunk bezárva ketten, egymás körvonalait sem tudtuk kivenni. Egyedül annyit érzékeltünk, hogy még a hajón vagyunk. Hála istennek...
- F-fogalmam sincs, Daniel hozott ide...mikor felébredtem- hallottam a hangján, hogy fintorog. - Elindultam hozzátok, de egyszer csak szembe jött velem, és..nem tudom mit csinált, de elájultam.
- Detto- rángattam tovább a kezem. - A francba is, hogy lehet ebből kikerülni?! Mit akar velünk ez a f*sz?!
- Cho-min, bevalljak valamit?- kérdezte Ae-cha.
- Vallj- küzdöttem a vastag hajókötéllel.
- Éhes vagyok...
Hát ez jellemző! Ő is mindig csak a hasára tud gondolni....
- Drágám, ez tipikus te vagy- nevettem fel. - Ahhh, meghalok!- nyöszörögtem. A csukómon ár nem volt bőr, és nagyon fájt. Hirtelen lépéseket hallottunk, majd fényt láttunk. Nyílt egy ajtó valahol távolabb. Hihetetlen! A hajóraktárban vagyunk! Mi ez a sok vacak doboz? Illetve..hatalmas faláda...
- Ki az?- bújt hozzám remegve a barátnőm.
- Fog sincs- ráztam a fejem, de a szemeimet le sem vettem a ét közeledő alakról. Egyikük tuti Daniel...kicsinálom azt az áruló disznót...
- Üdvözlöm a hölgyeket- lépett elénk egy pasas. A harmincas éveiben járhatott- a hangjából ítélve. Hallottam már valahol..A szobámban! Ő volt az aki...
- Mit akar tőlem?- hajoltam az arcába. Gyilkos dühvel beszéltem, nyoma sem volt félelemnek vagy zavartságnak. Megvetés, harag és gúny viszont annál inkább került bele...
- Édesem, hát így kell beszélni velem?- emelte fel a fejem az államnál fogva, és feljebb húzta a kalapját.
- TE?!- hasított belém villámcsapásként a felismerés...