Ötlet

Minie

- Cho-min! Cho! Kelj fel!- rázogatott Aenny, mire felpattant a szemem. A közelemben sehol sem volt telefon. Csak álmodtam...egy álom volt...
- Ae-cha- haraptam be a szám, hogy ne kezdjek el sírni. - Annyira hiányzik- csuklott el a hangom.
- Ssss- nézett rám szomorúan. Ő is sírt. Hát persze, hiszen neki ott van HyunSeung. - Kijutunk innen, és elmegyünk hozzájuk! Vissza...oda...ahol ők vannak. Ezt megígérem neked!
- Oké- vettem egy mély levegőt. - Basszus, éhen halok- pillantottam a hasamra, ami ismét hangosan megkordult.
- Hát nem vagy egyedül. Próbálkozzunk a kötéllel tovább?
- Hát jó...de most én vágok!- kötöttem ki.
- Jó...
Előhalásztuk a tükörpengét, és munkához láttam. Igaz, hogy külön voltunk már, de egymásnak dőlve nem volt olyan nehéz. Viszonylag hamar elvágtam az Aenny csuklóját összeszorító kötelet, ő pedig kiszabadított engem.

- Ezt miért nem sikerült előbb?!- mormoltam. - Jéé! Odanézz, már hajnalodik!
- Jesszus, már lassan egy napja ide vagyunk bezárva- hüledezett a barátnőm. - Na, akkor innen hogy másszunk ki?- nézett fel a majdnem három méter magas ládákra.
- Öhm, ez egy jó kérdés- nevettem fel. Sokkal jobban éreztem magam, hogy szabad vagyok. Ahogy szemügyre vettem a csuklóm, elég mély volt a vágás, mázli, hogy nem az ereimet kaszabolta szét...
De a szívem jobban fájt. Azelőtt látni sem akartam DooJoont. Beképzelt majomnak tartottam, idegesített, de most...egy nap nélküle, az is már egy évnek tűnik. Hogy szerethetem ennyire? Miért kell távol lennem tőle? Miért kell kínoznom őt? Mert az egy dolog, hogy nekem fáj. De mi lehet vele? Ha egyáltalán hiányzom neki.
Tényleg, mi van ha nem is hiányzom neki?
- Öhm...Minie, nem akarok zavarni, de segítenél?!- csattant fel Ae-cha, aki az egyik ládán próbált felfelé mászni- nem valami hatalmas sikerrel.
- Ohh, bocsi- rohantam oda, és megpróbáltam felfelé tolni.
Nos, szerintem igen nevetséges látványt nyújthattunk: Aenny feneke az én fejemen, a lábai a vállamon próbálnak támaszkodni, és kapaszkodót keres.
- Áúúú!
- Bocs, bocs! Mindjárt megvan...
- Áúúúúú!
- Jólvanna, még egy kicsit bírd ki...
- Siess már- nyöszörögtem.
- Áááááá!- sikított, és azzal a lendülettel hanyatt esett.
- Daniel hol jött be?- néztem körbe. - Valami titkos bejáratnak lennie kell akkor már...

DooJoon

Álmatlan éjszakám volt, az egyszer biztos. Alig hunytam le a szemem, valahányszor a legkisebb vakság is borult rám, semmi mást nem láttam, csak Cho-t, ahogy fekszik valahol tehetetlenül. Hogy tehet valaki ilyet a saját lányával?! Normális?
Jó, ez költői kérdés volt. Pszichopata. Remélem legalább kárt nem tesz benne- szorult össze a mellkasom a gondolatra.
Átfordultam egyik oldalamról a másikra, közben pedig azon gondolkoztam, hogy mi értelme van ennek. Mármint az elrablásnak. Hirtelen beugrott valami, amit DongWoon mondott délután.
Nem tűnhettek el a hajóról...itt kell lenniük valahol!
Igen...IGEN! Itt kell lenniük..át kell kutatnom az egész hajót!
Lelkesen ugrottam ki az ágyból, és felöltöztem. Soha ilyen gyorsan nem kapkodtam még magamra a ruháimat! Esküszöm... Félig kikötött cipőfűzővel rohantam ki a fedélzetre. Nem volt valami jó ötlet, mert esett az eső, én meg megcsúsztam.
- A francba- morogtam, de azért siettem tovább. HyunSeung kabinja előtt megálltam, és bekopogtam. Illetve inkább lehetett dörömbölésnek, mint kopogásnak nevezni, de...
- Jól van már- nyitott ajtót álmosan, kócos hajjal. - Mit keresel itt ilyenkor?- ásított. - Tudod te, hány óra van?
- Igen, de...gondolkoztam! Biztosan a hajón vannak...nézzünk szét!- vetettem fel.
Seungie bambán meredt rám, rájöttem, hogy fogalma sincs miről beszélek.
- A lányok! Tudod...elrabolták őket...
- Ohh!- csillantak fel a szemei. - Gondolod, hogy itt vannak valahol?- a hangja tele sóvárgással...Mintha csak magamat hallanám. Szótlanul bólintottam.
- Öltözz fel, és menjünk!