Túl ideges voltam ahhoz, hogy felfogjam a történteket. Nem. NEM. Nem lehet. Képtelenség.
Mint egy megtébolyodott járkáltam fel és alá a fedélzeten, lelki szemeim előtt állandóan az a fénykép lebegett. Mi lesz ha bántja? Bár épeszű ember csak nem bántja a saját lányát, de...de aki már ártani tud neki, az nem százas. És ha soha többé nem látom Cho-mint?
Ingerülten a korlátba boxoltam- az én kezem bánta-, de nem érdekelt. Arcomat a tenyerembe temettem, és éreztem a könnyeimet. Nem mondtam neki elégszer, hogy szeretlek. Nem éreztettem vele elégszer, nem öleltem meg elégszer...
Szeretlek.
Mi értelme van a szónak tettek nélkül? Jelentést hordoz, de csak az érti, aki mondja.
Szeretlek.
Nem hagyhatsz itt! Szükségem van rád...
- DooJoon! Jól vagy?- lépett mellém GiKwang aggódva. Eszembe jutott, hogy neki még fogalma sincs arról, hogy mi történt. Vajon elmondjam neki?- tűnődtem egy másodpercig, de már ki is csúszott a számon.
- Elrabolták- csuklott el a hangom.
- Tessék?- sápadt el. Megtántorodott kissé, meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. - H-ogy érted, hogy elrabolták?
Zsebemből előhúztam a fényképet, amit HyunSeung kezéből valósággal kitéptem, és KiKi markába nyomtam. Remegő ujjakkal vette el, a szeméből már patakzott a könny. Alig akarta elhinni...
- E-ez...ez...- csuklott el a hangja, képtelen volt végigmondani a mondatot. - Lehetetlen...
Ekkor megláttuk közeledni DongWoont és JunHyungot az oldalukon Myeongdoval és Hyun-sillel. Boldognak tűntek. Mellettük lépkedett YoSeob is, HyunSeung a kabinjában járkált.
- Mi ez a gyászos hangulat?- hervadt le Myeonie mosolya. - Valami baj van?
- Ez, elég baj?- tolta oda a fotót GiKwang az orruk alá.
Láttam az arcokon, hogyan lesz úrrá rajtuk a döbbenet. Silie és Myeongdo a szájuk elé kapták a kezüket, és sírni kezdtek. YoSeob eltátotta a száját, Junny és Woonie pedig...sokkot kaptak. Szó szerint. KiKi könnyeivel küszködve elviharzott, és én követtem a példáját. Semmi másra nem vágytam most, csak feküdni az ágyban, belélegezni az Ő illatát, és kigondolni, hogy mit tegyek...
Minie
Még mindig rázott a zokogás, képtelen voltam abbahagyni. Nem gondoltam volna, hogyha valaha látom még, akkor az ennyire fel fog kavarni. Aenny próbált vigasztalni, próbált beszélni hozzám, hogy nyugi, nincs semmi baj, de a könnyeim megállás nélkül ömlöttek. Mindennél jobban szerettem volna DooJoon karjai között lenni, hogy hozzábújhassak, hogy a fülébe súghassam, hogy Gülüke...
- Cho! Nyugodj meg- kérte Ae-cha ezredszerre. - Inkább...meséld el, hogy mi történt! Min borultál ki ennyire?
- De miért?
- Aenny, te vagy a legjobb barátnőm...és...
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz!
- Igen, és... Ötéves voltam. Öt. Addig az életem a lehető legszebb volt. Ott volt nekem JiYong, anyu, apu és boldog családként éltünk. Sosem volt anyagi problémánk, mindent megkaptunk a bátyámmal. Egészen addig volt minden rózsás és szép meg rózsaszín, amíg appa egyszer csak eltűnt. Akkoriban egyre gyakoribbak voltak az otthoni heves viták, és ő egyszer csak nem jött haza többet- csuklott el a hangom, szemembe újra könnyek tolultak. - Omma azt mondta, hogy nem szeretett minket, elhagyott... utána képtelen voltam mosolyogni többé. Csípős, nyers humorom lett és felvágott nyelvem, amivel állandóan megsebeztem másokat. Kivetítettem rájuk a saját bajom...
- Nem is- ellenkezett Ae-cha. - Én mindig is imádtalak!
- Mióta találkoztam oppa-val, azóta változtam meg- mondtam szomorúan, arra gondolva, hogy lehet hogy többé nem is látom.
- DooJoon tényleg pozitív hatással van rád- nevetett Aenny.
- A kurva életbe is! És soha többé nem látom- sírtam el magam újra.
- Cho-min, baszki, szedd már össze magad!- tromfolt le barátnőm. - Te nem ilyen vagy! Én nem akarlak ilyen összetörve látni! Kijutunk innen meglátod!
- Igen? És hogy?
- Hát...azt még nem tudom....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése