Remény

DooJoon

Mi-yong és Hyun-sil szótlanul hallgattak, nem szóltak semmit sem. Én meg egész idő alatt messze jártam, a szám szinte magától beszélt. Éppen végeztem az egész történettel, amikor JunHyung kukucskált be a kabinba. Elmosolyodott, amikor megpillantotta Myeoniet, és megköszörülte a torkát.
- DooJoon...kijönnél egy kicsit?
- Persze- álltam fel, és kiléptem a hűvös levegőre. Behúztam magam mögött a kabinajtót, és felnéztem az égre. Fölöttünk sötét viharfelhők gyülekeztek, távolabb villámlott is. A legénység össze-vissza rohangált a fedélzeten, mindent előre biztosítani akartak. Junnyval a korláthoz léptünk, és rátámaszkodtunk. Láttam, hogy YoSeob bemegy a lányokhoz, hozzánk meg csatlakozott DongWoon.
- Mi az?- néztem barátaim komoly szemébe.
- KiKi nagyon ki van- sóhajtott Woonie. - Beszélsz vele te is?
- Inkább ne- vágott közbe JunHyung. - Tudod...azt mondta..- harapta el a mondat másik felét, és jelentőségteljesen pillantott haverjára.
Értetlenül fürkésztem az arcukat, amiről semmit sem tudtam leolvasni, teljesen... megfejthetetlen maradt. Aztán leesett. GiKwang biztosan engem okol érte. Milyen igaza van, én nem vigyáztam rá- szöktek könnyek a szemembe. A mellkasomat megint összerántotta a hiányérzet, és legszívesebben felordítottam volna. Ráharaptam az ajkaimra, hogy ne tegyem meg.
- Nézd, DooJoon...tudom, hogy ez neked most nagyon nehéz...- tette a vállamra a kezét Junny. - De..kitartás! Mi itt állunk melletted, és segítünk.
- Hé, és én?- lépett oda HyunSeung is, kissé kisírt szemekkel.
DongWoon a korlátra támaszkodott, és felsóhajtott.
- Nem tűnhettek el a hajóról...valahol itt kell lenniük!
- Cho anyjával beszéltetek?- jutott eszembe hirtelen. Válaszul mind megrázták a fejüket, én pedig rohanni kezdtem. Még van remény, még lehetséges...
Lerohantam a kis bárhoz, de az ajtó előtt megtorpantam. Odabentről vitatkozás zaja szűrődött ki. Fülemet az ajtóra tapasztottam. Tudtam, hogy ronda dolog a hallgatózás, de most a kíváncsiságom erősebb volt.
- Hogy képzelted?! Hol a lányom?! Azonnal hozd vissza tee....te utolsó szemétláda!
- Na de kérlek, JiHwan! Hogy mondhatsz ilyet?
A telefon torzította a hangot, sajnos nem ismertem fel a beszélőt. Ki lehet az...?
- Azonnal hozd vissza! Ezt nem teheted...az ég szerelmére! Gondolkozz már te idióta! Még csak alig nőtt fel!
- Mondtam, hogyha megkapom amit akarok, viheted!
- Mit akarsz?
- Pénzt. Ha jól tudom abból neked van bőven.
- Ezt vegyem zsarolásnak?! Válságdíj a lányom fejére?
- A lányunk- javította ki a férfi.
Azt hittem, hogy ott helyben felmondják a lábaim a szolgálatot. Hogy...mi? Lehetetlen! A saját...a saját...ez...
- Kisfiam, jól érzed magad?- lépett mellém omma aggódó arccal. - Olyan fehér vagy...Joonie, jól vagy?
Kétségbeesetten meredtem rá, az agyam kikészült. Mi lesz most vele?

Minie

Fejemet az egyik ládának döntöttem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a gyomrom hangos korgását, pedig majdnem éhen haltam. Jó ideje nem ettem már...főleg, hogy még étvágyam sem volt. Be kellett vallanom, hogy kimerült vagyok, éhes, gyenge és... FRISS LEVEGŐT AKAROK!!!! Ez a poshadt, büdös nem éppen agyserkentő hatású, már nem azért. Ráadásul a kezem még mindig vérzett.
Ae-chára pillantottam, aki idő közben elaludt. Jó neki- sóhajtottam halkan. A hajó ringatózott, csak az volt a furcsa, hogy egyre jobban. Biztos vihar lesz.
Ekkor eszembe villant valami. Hülyeségnek tűnt ugyan, de...ki kellett próbálnom. Addig ügyködtem, amíg a zsebembe nem tudtam nyúlni- majdnem ordítottam mikor a kötél súrolta a vágást. Hátha..hátha ott a mobilom! Könyörgöm, legyen ott legyen ott legyen ott!!!
És..és...KOMOLYAN EKKORA MÁZLIM VAN? Gyorsan letettem a földre, hogy bekapcsoljam. Nagy nehezen megnyomtam a gombot, ééééééééés....

Nem történt semmi.
- Na nee- nyögtem fel szomorúan. - Lemerültem!
Sóhajtva dőltem neki ismét a ládának. Ez annyira jellemző! A könyvekben és a filmekben is mindig ez van...pont amikor kell, akkor nincs használható állapotban. Pedig bármit odaadtam volna azért, hogy most hallhassam oppa hangját...
És akkor, mintha csak valami varázslat történt volna, a telóm életre kelt! Könnyek szöktek a szemembe a boldogságtól, annyira megörültem. Rávetettem magam, és tárcsáztam DooJoon számát. Istenem, kérlek!
Kicsöngött, én pedig addig ügyeskedtem, amíg sikerült kihangosítanom.
- Hallo?- szólt bele végül az ismerős hang elgyötörten.
- DooJoonie- zokogtam fel. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, annyira boldog voltam, hogy hallhatom a hangját, és...aigoo!!!!
- Cho! Cho-min? Jagiya, kicsim, jól vagy?!- élénkült fel egyből. - Jól érzed magad? Minden rendben?
- I-igen, j-jól vagyok- sírtam tovább. - Ne aggódj- csuklott el a hangom. Utáltam hazudni neki...
- Biztos? Hol vagy drágám? Mondd el!- könyörgött. - Mondd el, és odamegyek érted!
- Ne..ne csináld. Kérlek- suttogtam. - Maradj ahol vagy! Majd még...hívlak- csuklott el ismét a hangom, és bármennyire is fájt, kinyomtam...