The End~

DooJoon

- Oké, oké, egyenlőre elég legyen ennyi- tolt el magától kuncogva, mikor már jó fél órája nem csináltunk mást, csak smároltunk.
- Jogos- vigyorodtam el. - Már alig kapok levegőt- sóhajtottam drámaian, mire a vállamba boxolt.
- YA- forgatta a szemeit, és lemászott az ágyról.
- Hova mész?
- Beszélek a szüleimmel- mosolyodott el halványan. - Úgy gondolom, hogy én...végiggondoltam mindent. Egy ideje már foglalkoztatnak bizonyos dolgok, szeretném, ha ők is tisztában lennének 

ezzel. Maradhatsz, ha akarsz...
- Megyek veled- kászálódtam én is fel, és átöleltem a derekát. Apró puszikat nyomtam a nyakára, mire összehúzta magát, és nevetni kezdett.
- Oppa, neee! Csikis vagyok...na, elég legyen!- visítozott halkan. - Ne akard, hogy garbót vegyek fel!
- Jólvan- húzódtam el csalódottan, és kézen fogva indultunk el. Végig az ő arcát fürkésztem. Láttam, hogy kezd kissé ideges lenni, összehúzta a szemöldökét és megszorította az ujjaimat. Küldtem felé egy “mindenokélesz” mosolyt, majd beléptünk az ebédlőbe.

Minie

Nagyon ideges voltam.
Ahogy oppának is mondtam, eldöntöttem, hogy mi legyen. Mivel most állandóan rajtam meg a bátyámon menne a vita- főleg rajtam, mert JiYong elég szépen ki tud bújni a dolgok alól. Mindig... Szóval ha anyuék balhéznak, akkor annak én iszom meg a levét. Szorongva szorítottam meg kissé DooJoon kezét, aki bátorítóan rám mosolygott. Próbáltam magamra erőltetni egy visszamosolygást, de nem sikerült. Halkan nyitottam be az é tkezőbe, ahol mindenki ott ült még. Pont úgy, ahogy mielőtt elmentem volna. Azzal a különbséggel, hogy anyám sírt. Appa pedig nyúzottnak tűnt. Ae-cha HyunSeungot ölelgette, Myeonie és Silie pedig koktéloztak. JunHyung és DongWoon viszont sehol sem voltak. YoSeobot szintén nem láttam.
- Cho-min!- kapta fel a fejét omma. Fel akar állni, de elhúzódtam. Leültem egy tőlük kissé messzebb eső székre, Joonie pedig mellém csüccsent. Ő tök jól elszórakozott a hajammal. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy az orra a nyakamat cirógatta, aztán visszakényszerítettem magam a jelenbe. Koncentrálnom kell!!! Méghozzá most. A mondanivalómra...
- Kislányom, beszéljük ezt meg rendesen- sóhajtott anya könyörögve.
- Rendben- bólintottam. - Hallgatlak titeket.
- Hát...gondolom te visszaköltözöl anyádhoz, és néha, ha van kedved eljöhetsz hozzám...vagy szeretnél velem lakni?
- Elment az eszed?!- hápogott a boszorkány. - Megőrültél?! Gondolod, hogy ezek után hagyom, hogy egyetlen ujjal is hozzáérj?! Na azt már nem! Felejtsd el!
- Elég legyen!- emeltem fel a hangom. - A francba is, egyszer is végighallgattatok?! Nem! Akkor fogjátok már be! Nem. Egyikőtökkel sem fogok lakni. Suliba fogok menni.
Láttam, ahogy az arcuk kissé megnyúlik. Na igen...
- Mi?- fordított maga felé DooJoon. - Miről beszélsz? Milyen suliba?
- Cho, az amiről beszéltünk?- csillantak fel Aenny szemei.
- Igen- mosolyodtam el. - Ahol modellkedni is lehet. Meg sminkesnek tanulni meg ilyenek- világosítottam fel mindenkit.
- De akkor sosem foglak látni!- pánikolt be Joonie. - És..hol van ez?
- Oppa- mosolyodtam el, és nyomtam egy puszit a szájára. - Szöul-ban. Ne aggódj, semmi komoly, gyakran találkozunk majd.

- De Cho!- dadogott anya. - Ez..ez..
- Nagyon jó ötlet!- vágott közbe appa. - Okos vagy, látszik, hogy családi vonás, akárcsak a bátyád- mosolygott rám kedvesen.
- Köszi- vigyorodtam el.
- Kislányom, márpedig nem mész sehova!- emelte fel a hangját az anyám. - És te még mellé állsz?!- förmedt az exférjére.
- Tiltsd meg- vont vállat. - Tiltsd meg, és csak azért is azt fogja csinálni.
Omma megsemmisülten rogyott le az egyik székre. Arcát a tenyerébe temette, és sóhajtozott. Elhúzódtam DooJoontól, anyu mellé térdeltem.
- Hé! Anya, ne izélj már- ijjj, sosem voltam jeles vigasztalásból. - Khm...majd gyakran hazamegyek, meg oppával is találkozni szeretnék, szóval...
- El sem hiszem, hogy már felnőttél- nézett rám könnyes szemekkel, a hangja elcsuklott. - Még csak nemrég fogtalak a kezemben, kisbabaként, és máris ilyen nagylány vagy- simogatta az arcom. - Jól van, menj suliba, ha szeretnél- egyezett bele végül.
- Szeretlek anya- öleltem át, arcom a nyakába fúrtam, és belélegeztem az illatát. Amit mindig is szerettem. A kellemes, női parfüm- kivételesen nem vitte túlzásba-, a kedvencem.
- Én is szeretlek kincsem!
Percek múlva már appa is ott guggolt, és átölelt mindkettőnket. Láttam, hogyan néznek egymásra, láttam, hogy lesz mit megbeszélniük. És talán vár még rájuk egy közös jövő...

Elmosolyodtam, ahogy a közeledő partot figyeltem. Kimentem a hajóorrba. A csomagom már készen volt, és mindenki más is izgatottan várta már a kikötést- csak én, egyedül én voltam a hajóorrban. Újra itthon...
Anyáék azt mondták, hogy ha nem szeretnék koleszban lakni, akkor fizetnek nekem albérletet, de kikötés volt, hogy minimum minden második vasárnap meg kell látogatnom őket, és telefonálni rendszeresen. Megígértem.
Rájöttem arra is, hogy a kapcsolatom vele sosem volt olyan rossz, mint amilyennek én gondoltam. Dühös voltam rá, és ezért úgy állítottam be magam előtt, mintha utálnám. Pedig erről szó sem volt.
És hogy mi döbbentett rá ezekre a dolgokra? Mi változtatott meg? Hogy miért nyíltak fel a szemeim?
Természetesen...DooJoon miatt. Annyi mindent köszönhetek neki! Sosem mondott semmi ilyesmit, sosem beszéltünk ilyenekről, sőt. Egyáltalán nem gondolkoztam a családomról, amíg vele voltam- túlságosan lefoglalt valami más... :) És mégis. Ha van kit szeretned, sokkal jobban tudsz szeretni másokat is. Az meg, hogy visszakaptam aput, az az egyik legjobb dolog a világon.
- Egyedül?- éreztem meg két ölelő kart a derekamon. - Mit csinálsz?- súgta a fülembe. Éreztem, hogy mosolyog.
- Gondolkoztam- ismertem be.
- És min?
- Rajtad- fordultam meg, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön (jó, egy kicsit pipiskedtem, na).
- Ezt hogy érted?- húzta össze a szemöldökét.
Felnevettem. Mikor ráncolta a homlokát, akaratlanul is csücsörített hozzá egy kicsit. Annyira édes volt!
- Hogy mennyi mindent kaptam tőled- öleltem át a nyakát, és közelebb húztam magamhoz. - Hogy milyen tökéletes vagy nekem- érintettem a számat az ő puha ajkaihoz.
Meglepetten csókolt vissza, aztán percek múlva már az ölében ültem, és egymással voltunk elfoglalva.
- Megé...ohh- állt meg mellettünk JunHyung. - Bocsánat- vigyorgott kajánul. - Látom rosszkor.
- Menj a francba- mormolta DooJoon a számba, de nem szakította meg a csókot.
- Naplementés romantika?- lépett oda Myeongdo  kuncogva.
- Ha már itt tartunk- hajolt oda hozzá Junny, és váratlanul megtámadta a szájával Myeonie-t, aki majdnem összeesett meglepettségében. Ezen muszáj volt mosolyognom...
- Asszony! Mi az, hogy csak úgy elrohansz?- loholt Hyun-sil után DongWoon, aki Myeongdot kereste. Megrökönyödve torpant meg, ahogy szembesült a csók-hajóorral.
- Asszony?!- fortyant fel fáziskéséssel.
- Igen...á, tudod mit? Kit érdekel?- rántotta magához Woonie, és ő is megcsókolta a lányt.
Természetesen Ae-cha és HyunSeungie is csatlakoztak a fiatalok részlegéhez...
Összességében azt kell mondanom, hogy tökéletesre sikerült ez a nyaralás. Visszakaptam appát, lett egy új anyukám, még több barátom, akiket imádok, és ott van nekem Ő.
Saranghae Yoon DooJoonie!

Beszélgessünk

Minie

- Te is- válaszoltam gépiesen. - Khm...azt hiszem, hogy...itt az ideje, hogy elbeszélgessünk...hármasban. Nem?- törtem meg a csendet, ami beállt. GiKwang bólogatott. - Oppa, gyere be, tudom, hogy nem mentél el- kiabáltam ki kuncogva.
Doojoon bekukucskált az ajtón egy széles vigyorral a képén.
- Szóltál?
- Hülye- nevettem, és megpaskoltam magam mellett az üres helyet. - Gyere! Azt hiszem beszélgetnünk kell. Ha jól tudom kereken hat óra múlva hazaérünk. Szeretnék mindent lerendezni, és még van pár dolog, amit át kell gondolnom. Első sorban ez...
- Mi ez?- kérdezték egyszerre.
- Ne adjátok a hülyét itt nekem- fortyantam fel. - Mi! Hárman!
- Oké, hallgatunk- dőlt hátra Joonie a párnámra.
Ismertem, ezért meghallottam az enyhe élt és aggódást a hangjában. Ha...tipikus pasi! A nőre hárítja a felelősséget. Na persze...
- Engem jobban érdekelnének a ti szempontjaitok- vontam fel a szemöldököm.
Amire eddig a viselkedésükből jutottam, hogy DooJoon fél. Fél, hogy azt mondom, KiKi-vel akarok lenni, és ő ez ellen nem tehet semmit sem. Ami pedig GiKwangot illeti...ő nyugodt volt. Látszólag. De idegesen dobolt a lábával, a szemei pedig villámgyorsan villantak hol ide hol oda. Vagyis a látszat csal...
- KiKi?- mosolyogtam az említettre.
- Öhm...most mégis mit kéne mondanom?
- Te mit szeretnél?
- Hát én nem akarok belerondítani a...
- Ne azt mondd amit hallani akarok haver, hanem amit gondolsz- vigyorgott rá Joonie. - Most az egyszer megkegyelmezek.
- Nagyszerű- mondtam gúnyosan. - Éljen! Akkor kezdheted is! Verekedőbajnok- morogtam.
Oppa zavartan bámulta a kezét, aztán rám nézett.
- Félek- mondta halkan. - Félek, hogy őt választod. Félek, hogy jön valaki más, és...őt jobban fogod szeretni. Rettegek attól, hogy elhagysz, vagy hogy valamit rosszul csinálok és az neked sok lesz...elmész.
Nem szólam semmit. Nem tudtam mit válaszolni erre. Kínomban lesütöttem a szemem.

- KiKi?
- Én...szeretlek téged, Cho-min. Nagyon is. De látom, hogy mi van közöttetek. És ahogy ott a parton is...képes vagyok rólad lemondani. Illetve...attól még az érzés nem változik, de ti...egymáshoz valóak vagytok. Passzoltok. Teljesen. És nem lehetek olyan önző, hogy bármit is tönkretegyek- mondta nagyon komolyan.
Azonnal a nyakába ugrottam. Két könnycsepp gördült végig az arcomon, és szorosan öleltem magamhoz.
- Köszönöm...hogy elfogadtad- suttogtam.
- Nincs mit- súgta vissza. Megsimogatta a fejem, felállt, és kiment. Kicsit megtörölgettem a szemem, és DooJoonra néztem, aki a földet tanulmányozta. Nem hallotta, mit beszéltem GiKwanggal, lehet, hogy most...?
Közelebb másztam hozzá, és magam felé fordítottam az arcát.

DooJoon

Nem bírtam ránézni. Hogy egyből KiKi nyakába ugrott...mit súghatott neki? Miről beszélgethettek? Hogy várja meg odakinn? De hát...nem. Hülye vagy- szidtam magam. Cho nem csinált volna belőled bolondot. Miért mondta volna, hogy hiányoztál, és miért csókolt volna olyan észvesztően, ha nem szeretne? Ez baromság- 

vitatkoztam magammal. Megéreztem a kezét az arcomon. Maga felé fordította a fejem. Gyönyörűen elmosolyodott, és közelebb hajolt hozzám.
- Mit mondtál?- kérdeztem halkan.
- Hogy köszönöm- mosolygott, és eltüntette közöttünk azt a maradék távolságot is.
Az ajkai égették az enyémeket. Ahogy összeérintettük a szánkat, és máris többet akartam. Azonnal elmélyítettem a csókunkat, képtelen voltam betelni vele. Az illatával. A bőrével, az érintésével...az egész lényével. Beletúrtam a hajába, hogy közelebb húzhassam magamhoz, a másik kezem a derekát ölelte át. Csak ő létezett és én. Annyira hihetetlen ez a...vonzalom! Nem érezheti senki más ugyan azt a vonzalmat, mint mások. Mindenkinél más. Én úgy mondanám, hogy...ha meglátom őt, akkor megtalálom a másik felemet.
- Te tényleg azt hitted egy percig is, hogy igent mondtam neki?- tolt el kissé magától, hogy a szemembe nézhessen. Arca kipirult, szemei huncutul csillogtak, és kapkodva szedte a levegőt.
- Igen, el- válaszoltam komolyan. - De nem is tudom miért- vigyorodtam el kajánul, és újra megcsókoltam.

Vita

Mr. X

- Nem érdekelsz! Add visza a lányom! Pénz kell? Megkapod! De egyetlen ujjal se merészelj hozzá érni többé!
- Sajnálom- ráztam a fejem. - Rájöttem miközben beszélgettünk, hogy nincs az a pénz, ami őt megérné. Tévedtem és hibáztam. Egyszerűbb lett volna, ha csak meglátogatlak titeket, és elviszem. Mert nem rád van szüksége!
- Nem rám van szüksége?!- nevetett fel hisztérikusan. - Hát akkor mégis mire?! Nehogy már te oktassál ki, hogy a saját gyerekemnek nem tudom mire van szüksége!!!
- Ugyan úgy az enyém is- horkantam fel. - Mindig csak a tied meg a tied!
Mindenki dermedten figyelte, hogy most mi lesz. A fiatalok csak meresztették a szemüket, a felnőttek pedig ugrásra készen ültek, hogy mikor kell minket szétszedni. Jellemző...mintha megütnék egy nőt!
- Hát igen! Én neveltem fel, pont azért, hogy...
- A jóisten bassza meg!- vágtam földhöz egy tányért. - Nem érdekelnek az idióta magyarázataid!
Az edény csörömpölve ért földet, ezer darabra hullott. Pont, mint az én szívem akkor...
Csend lett.

Minie

Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, és beléptem az ajtón. Az első, akit megpillantottam, az omma volt. Az a döbbenet a szemeiben, és az egész arcára kiült. A második Aenny volt és a lányok, aztán a többiek. DooJoon végig fogta a kezem, és én most megszorítottam az ujjait.
Egyetlen végtelennek tűnő másodpercig mindenki rám meredt, és halálos csend volt, aztán...
- CHOOOOOOOOOOOOOOOOO!!!!!- sikított Ae-cha, és felém rohant. A nyakamba ugrott. Úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt. - Jól vagy?- tolt el magától könnyes szemekkel.
- Persze- mosolyogtam rá, és megöleltem még egyszer. - És te?- szorítottam össze a szemem.
- Most hogy itt vagy, már sokkal jobban...
- Kislányom- lépett oda anya remegve. Az arcán forró könnyek folytak végig. Elég megviseltnek tűnt. 

Vajon akkor is mindig így sírt, amikor elszöktem otthonról és napokig nem mentem haza? És én erről nem is tudtam! - Mi történt a kezeddel?- nézte a csuklómon a kötést.
- Öhm...- pillantottam Ae-chára, aki fülig vörösödött. Úgy gondoltam, hogy anya már így is elég dühös appára, nem említem meg neki még a köteleket is... - Hát, egy picit elvágtam magam- húztam a szám.
Láthatóan nem győztem meg, főleg azért, mert mellettem DooJoon megrándult egy kissé, de nem szólt semmit, csak magához szorított. Miután végigölelgettem mindenkit- Myeonie, Silie, YoSeob, DongWoon, JunHyung, HyunSeung (KiKi hol van?)-, leültem az asztalhoz. Oppa mellém húzott egy széket, és a vállamra hajtotta a fejét. Mindenki más is visszacsüccsent korábbi helyére. Anyának nem tetszett, hogy appa ül a jobb oldalamon, de figyelmen kívül hagytam.
- Szóval...- néztem körbe.
- Kicsim, ezt muszáj megbeszélnünk!- vágott közbe anya.
- Hazudtál nekem- néztem rá. Láttam, hogy szíven ütötte, amit mondtam, de kíméletlenül folytattam. - Azt mondtad, hogy appa elhagyott minket, holott TE zavartad el, és nem engedted neki, hogy lásson minket. Részben a te hibád, hogy nélüle nőttem fel- itt megpillantottam a szemem sarkából apám arcán az elégedettséget, mire hozzá fordultam. Anya szótlanul meredt maga elé, nagyon megzuhanhatott. - És rád is haragszom. Persze, szuper, hogy visszakaptalak, sőt, bevallom az is megfordult a fejemben, hogy hozzád költözöm- itt oppa felkapta a fejét és rémülten nézett rám-, de nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet lenne- vontam fel a szemöldököm. - Elraboltál. Bántottál fizikailag, ha nem is a két kezeddel. Tudjátok- biccentettem oldalra a fejem. - Az lenne nektek a legjobb, ha újra együtt élnétek. Valljátok csak be! Még mindig szeretitek egymást...Anya, nem értem miért zavartad el annak idjén...
- Ivott! Érted? Mint egy gödény!- csattant fel omma. - Iszákos volt, és nem önmaga! Elegem lett abból, hogy minden este full részegen ért haza, bedőlt az ágyba és annyi! Minden munka rám maradt!
- Igaza van Cho- hajtotta le a fejét appa. - Tényleg...így volt. Sajnálom...
Ezt nem hiszem el! Miért nem néznek már végre felnőttnek?! Annyira elegem van abból, hogy vannak dolgok, amiket nem mondanak el! Idegesen felálltam, és kiviharzottam az ajtón. Fülemben még ott csengett a kiáltás:
- Cho-min, várj!

DooJoon

Mindenki döbbenten nézett az ajtó felé. Én is kissé lesokkoltam a hirtelen távozástól, de aztán Minie után siettem. Még a végén csinál valami hülyeséget nekem! Felfutottam a lépcsőn, de sehol sem láttam.
- Cho-min! Hol vagy?- néztem körbe. Gondoltam visszament a kabinjába, ezért elindultam arrafelé. Halkan koppantottam kettőt az ajtón, és mivel választ nem kaptam, óvatosan benyitottam. Ott ült összegömbölyödve az ágyán, és sírt. Nem akartam ilyen megviseltnek látni, azt szerettem volna, ha mosolyog, nevet....És boldog.
- Kicsim- ültem le mellé. Átöleltem a vállát, és megtöröltem a szemeit. - Ne sírj!
- N-nem s-sírok- zokogott fel, fejét a mellkasomba fúrta. Úgy helyezkedtem, hogy az ölembe 

ülhessen, én pedig a hátát simogattam.
- Ssss- csitítgattam. - Na, ne sírj! Minden rendben le...
Kivágódott az ajtó. Meglepetten néztünk fel mind a ketten.
- Cho-min!!!- rikkantott boldogan GiKwang, arcán széles mosoly terült szét egészen addig, amíg fel nem fogta, hogy mit lát. - Ohh...ööö, bocsánat- pirult el.
- KiKi- mosolygott a könnyein át is Minie, és lemászott az ölemből. Oalépett hozzá, és szorosan megölelte. A srác a fejét a hajába fúrta, és csak álltak ott. Nem akartam udvariatlanul bámulni őket, tudtam, hogy szükségük van egy kis magányra kettesben. Óvatosan megsimogattam Cho hátá, rámosolygtam KiKire, és kislisszoltam az ajtón. Addig megkeresem JunHyungot...

Minie

Percekig álltunk ott, és öleltük egymást. Hihetetlenül jól esett, hogy ott van velem és újra láthatom.
- Nincs semmi bajod?- tolt el magától egy kicsit. - Jól vagy?
- Persze- töröltem meg a szemem.
- Mi a baj?
- Csak a szüleim összebalhéztak...rajtam...és eltitkoltak dolgokat, hazudtak nekem...szóval egy picit kiakadtam- vontam vállat enyhén. Elfordultam, és az ágyhoz sétáltam, majd leültem rá.
- Ohh... Értem- követett. - Hiányoztál- mondta aranyosan.

Menjünk!

Mr. X

Elgondolkozva lépkedtem a fedélzeten. Remélem Daniel nem felejti el megkeresni a srácot...Tudtam, hogy Cho-nak nagyon hiányzik, sokat sírt DooJoon után. Aztán ha minden igaz, lejönnek az étkezőbe ők is... És ott van a másik is...
Újra szemtől szembe...JiHwannal. A volt feleségemmel. Milyen lesz? Ismét látni...
Biztosan mérges rám- gondoltam derűsen. Legalább most, hogy nem láthatja a lányát, megtudja milyen volt nekem régen...
Elmenkültem azon az estén, és mire hazamentem, már nem voltak ott. Elvitte a gyerekeinket! Megtagadta a láthatást... Hát most érezze ő is!
Beléptem az étkezőbe, ahol mindenki az asztalnál ült. Ő is, ott sírt. Szemei kivörösödtek és feldagadtak, sápadt volt és fáradt. Nem pillantott fel, még akkor sem, amikor megálltam az asztal mellett. Mivel Cho mindent elmesélt nekem, hogy ki kicsoda, ezért tisztában voltam a nevekkel.
- Elnézést uram...keres valakit?- vonta fel a szemöldökét DongWoon. Egy hosszú, barna hajú lányt ölelt magához, aki szintén kisírt szemekkel nézett rám. Hyun-sil... Mellettük JunHyung vígasztalta GiKwangot és Myeongdot- a lány sírt, de a fiú tartotta magát, noha a szája széle meg-megremegett.
- Természetesen- mosolyodtam el halványan.
- Tee....te! Te utolsó aljas dög!- ugrott fel az asztaltól JiHwan, azzal nekem rontott. A mellette ülő két apuka fogta le- gondolom Mr. Lee és Mr. Park.
- Nyugodj meg- tapogattam a szám, ami kissé vérzett a karmolástól. - Beszélgetni jöttem!
- Hol a lányom?! Azonnal mondd meg! Azonnal, ki vele!
- Cho-min a hajón van, és remekül érzi magát- tájékoztattam. - Igazán nincs mitől féltened! Kifejezetten jól elbeszélgettünk- ültem le az egyik székre. GiKwang kiviharzott a teremből, mögötte Ae-cha lépett be a kis vöröskével az oldalán.
- Jesszusom!- sikított fel a lány. - Maga mit keres itt?- remegett a hangja.
Barátja magához ölelte, és nem engedte el. Olyan ellenségesen méregetett, hogy nevetnem kellett.
- Beszélgetek Cho-min anyukájával- válaszoltam.
- Velem te csak ne beszélgess- szűrte a fogai között gyilkosan. - Mondd. Meg. Hogy. Hol. Van. A. Lányom!

Minie

Még mindig nem fogtam fel, hogy ez a valóság. Tényleg nem álom? Komolyan nem...nem álmodom? Szorosan megöleltem még egyszer oppa-t, hogy biztos legyek benne, igazi. És itt van!
Elfeküdtünk az ágyon, én a fejemet az ő mellkasába fúrtam, ő pedig simogatta a buksim. Időnként nyomott rá egy-egy puszit, és mosolygott. Nem néztem rá, de tudtam, hogy mosolyog. Amolyan...női megérzés...
- Nem akarunk átmenni a saját kabinodba?- kérdezte végül, és felült. Én tovább feküdtem, rábámultam.
- Appa azt mondta, várjam meg itt...
Döbbenet ült ki az arcára.
- T-tessék?

- Jah, igen....khm, apám volt az, aki...
- Tudom- vágott közbe ingerülten. - De te még...meg akarod várni?! Azok után, amiket tett veled? Cho-min, az ég szerelmére, már bocs, de...normális vagy?!
Dühösen másztam le az ágyról. Hah! Hogy normális vagyok e?
- Teljesen- vágtam oda duzzogva. - Ő az apám, ezer éve nem láttam, teljesen normális, hogy nem haragszom rá!- kaptam fel a telefonom, és indultam kifelé, mikor DooJoon elkapott, és szembe fordított magával.
- Cho- kezdte komolyan. - Tényleg...komolyan ezt gondolod? Nem láttad a többieket! Már szétsírták a szemüket miattad, anyud teljesen ki van bukva, Aenny-re szerintem ráférne egy pszichológus, Myeonie és Silie meg...nem ismernek annyira jól, de amit Ae-cha mesélt nekik, az megviselte őket is.
- Nem ment el az eszem, ha erre gondoltál- fintorodtam el. - Amíg négy napig, na jó, csak három és egy fél, de legyen négy...szóval, amíg itt voltam, addig rengeteget beszélgettem vele. Szükségem volt rá, és most ezt megkaphattam, ami nagyon nagyon jól esett. És még valami. Még mielőtt bármilyen véleménnyel is lennél róla, ő nagyon jó ember!
Oppa felsóhajtott, láttam az arcán, hogy nem tetszenek neki a szavaim. Kezdtem ideges lenni ettől a nézésétől...mintha valami fogyi lennék, és nem érteném meg, amit ő mond! Tisztára felhúzott...
Dühösen indultam el a kabinom felé egy rendes ruhát venni, hogy utána megkeressem a többieket. Ki is ment a fejemből, hogy megígértem appának, hogy megvárom. Éppen csak kiléptem az ajtón, mikor Joonie elkapta a karom. Maga felé fordított.
- Jajj, ne kapd már fel úgy a vizet!- simogatta meg az arcom. - Nehogy már ilyenen vesszünk össze, mikor napok óta nem láttalak...

DooJoon

Nem akartam Cho-mint megbántani, de ugyan akkor kissé elkeseredtem. Legalább egy ici-picit haragudhatna az apjára....ehelyett viszont csak...áhh...

Elfordította a fejét, és belépett a kabinjába. Meglepetten nézett körbe, mire én fülig pirultam...na igen...khm...
- Te borogattad ki a táskám?- vonta fel a szemöldökét.
- Iiiiiigen- motyogtam lesütött szemekkel. - Csak...az illatod miatt- haraptam be a szám.
- Istenem de aranyos vagy- nevetett fel, és a nyakamba ugrott. Ajkaink azonnal megtalálták egymást, és megint kezdődött, amit már annyira hiányoltam.
- Hmm- mormoltam elégedetten, és megeresztettem egy vigyort.
- Na, elmegyek öltözni- csusszant le az ölemből, majd bemasírozott a zuhanyzóba. Mikor kijött, sokkal jobban nézett ki. A saját ruháiban... Mosolyogva nyújtotta felém a kezét, és én teljesen természetesen fontam össze ujjainkat. Kiléptünk a kabinból.
- Öhm...merre vannak a többiek?- kérdezte kissé bizonytalanul.
- Gondolom az étkezőben, mivel...ébéd idő van- vontam vállat. Cho-min bizonytalanul lépkedett mellettem. Biztatóan megszorítottam a kezét, és rámosolyogtam. - Nyugi! Most fordítasz a helyzeten...
- Fordítok?- nevetett fel idegesen. - Szerintem meg pont hogy nem...most előttem fognak összebalhézni a szüleim, és...áá, remek lesz- túrt a hajába. Láttam a szemén, hogy nagyon ki van akadva. Magamhoz öleltem, így mentünk le a lépcsőn. Az étkezőből hangos beszéd zaja szűrődött ki, mire Minie összerándult kissé. Csörömpölés, káromkodás, csend.
- Hát akkor...- néztem rá bizonytalanul.
- Hát akkor- bólintott, és lenyomta a kilincset.

Együtt

Minie

Miután beszéltem DooJoonnal, sokkal jobban éreztem magam. A remény ismét feléledt! Megígérte, hogy jön! Sóhajtva bámultam a kezem. Jön...de mikor? Csak remélni tudtam, hogy minnél hamarabb. Annyira unalmas volt! Már legalább fél órája ültem egy helyben, és farkasszemet néztem apámmal.
- Ne nézz ilyen rondán- mosolyodott el végül.
Most más lett. A vonásai...meglágyultak, ahogy hozzám beszélt. Sőt, kifejezetten boldognak tűnt, hogy nem Daniellel kell beszélgetnie. Még intett is neki, hogy menjen el. Dan sóhajtva lépett ki a kabinból. Ketten maradtunk...

- Mesélj magadról- kérte appa. - Hogy megy a suli?
- Szar az egész- húztam a szám, és elfeküdtem az ágyon. - Elit gimi...anyu ragaszkodott hozzá. Mázlim, hogy Ae-cha anyja is úgy döntött, hogy a lánya iskolát vált, mert különben fogalmam sincs hogyan bírnám ki egyedül...sok vernyogó libasegg között- fintorogtam.
- Hmm...
Láttam az arcán, hogy tudna mit mondani anyámról, de nem akar megbántani vele. Szótlanul szivarozott. Felültem, és közelebb hajoltam hozzá. Appa illata volt...milyen régen éreztem már! Furcsa, hogy mégis mennyire az elmémbe vésődött. Egy mozdulattal kivettem a kezéből a dohányt, és a hamutartóba nyomtam.
- Mondtam, hogy ne csináld!
Haragudnom kellene rá. Utálnom kéne, hogy elrabolt. De...nem ment. Újra a kicsi Cho-nak éreztem magam, Hercegnőnek, akinek az egész élete boldog...
- Mesélj még- támasztotta a fejét a székre.
- Mit?- vontam fel a szemöldököm.
- Mesélj magadról...kész nő vagy már, mióta nem láttalak! Mindent mesélj el! Még mindig a lila a kedvenc színed? És még mindig plüssel alszol? És a zenék...- mosolyodott el ismét.
Elnevettem magam.
- Tényleg rég volt- nevettem tovább. - Igen, a lila-fekete a kedvencem- tűnődtem. - És...hát igen, otthon még plüssel alszom- pirultam el kissé. - A zene pedig...órákat tudnék neked mesélni róla!
- Hát mesélj!

Három nap telt el, mióta beszéltem oppa-val. Három nap! Három napja nem hívott, nem keresett, semmi sem történt...Bevallom őszintén, végtelenül csalódottnak éreztem magam. Hiányzom neki egyáltalán?
Sokat sírtam esténként, mikor appa nem hallotta. Annyira jó volt visszakapnom Őt, hogy nem tudtam haragudni rá. Kiöntöttem neki a szívem, és ezalatt az idő alatt, amit együtt töltöttünk, mindent megtudott rólam. A múltamról. A jelenemről. És a jövőre néző terveimről...
Daniel alig volt velem, sosem beszéltem vele. Mindössze annyit láttam, hogy mindig elkapja a pillantását, ha ránézek.
A harmadik napon este appa úgy döntött, hogy személyesen fog beszélni anyámmal. Megsimogatta az arcom, rám mosolygott, és elindult. Egyedül maradtam Dan-nel...remek.
- Khm...- törtem meg a kínos csendet, ami egy ideje ránk telepedett. - Nos én...elmegyek zuhanyozni- motyogtam, és felkaptam azt a pici törölközőt, ami a szekrényben volt.
- Oké- válaszolta rám sem nézve.
A fürdő felé vettem az irányt, de félúton meggondoltam magam. Egy pillanat alatt ott termettem mellette, átölelve a vállát.
- Beszéljük ezt meg- ültem le mellé, mire elhúzódott.
- Nincs miről beszélnünk!
- Daniel...Dan...dehogynem! Nem akarom, hogy úgy élj, hogy reménykedsz abban, valaha is visszakapsz. Mi nem passzoltunk egymáshoz! Semmilyen szempontból. Jobb nekem DooJoonnal...Hidd el! Én nagyon szeretlek téged, mint barátot, és...
- Megváltoztál- vágott közbe. - Ez a fiú...jó hatással volt rád. Már nem vagy olyan vad...
- Igen- bólintottam. - Ha ő nincs, még mindig pukkancs lennék- nevettem. - Na, ne durcizz már!- tártam ölelésre a karom. - Barátok?
- Barátok- ölelt szorosan magához, arcát a hajamba fúrta.

DooJoon

Három nap...
Három napja keresem.
De nem találom sehol.
Miért nem találom? Miért? Kezdtem beleőrülni a hiányába. Már bármit odaadtam volna azért is, hogy halljam a hangját, de hiába hívogattam, nem vette fel. Már az is megfordult a fejemben, hogy valaki mással van, nem hiányzom neki. Pedig olyan elkeseredettnek tűnt a hangja! Megálltam a százhuszonkettes kabin előtt, fejem a falba csapkodtam.
- Kérlek! Kérlek, találjam meg...- csuklott el a hangom.
- DooJoon!
Felkaptam a fejem. GiKwang állt mögöttem, halál sápadt arccal, remegve.
- Jól vagy?- léptem felé aggódva.
- Az étkezőben...ott van- remegett a hangja.
- Mi? Ki? Mi van?
- Cho-min apja- nyögte ki nagy nehezen. - Az anyja most esett neki, úgy fogta le a többi család. Aztán zokogva térdre esett, és könyörgött, hogy adja vissza a lányát, mire az apja közölte, hogy Cho-min itt van a hajón, és remekül érzi magát.
Rohanni kezdtem. Futottam az ebédlő felé, ahogy a lábam bírta. Megölöm! Elvette tőlem jagiya-t! Befordultam a sarkon, és már éppen lefelé vettem volna az utam, ha nem látom meg valakinek a háta villanását. Annyira ismerős volt...de nem ugrott be. Habozva toporogtam a lépcső tetején, végül az ismeretlen háta felé siettem.
Ahogy odaértem, egyből megismertem.
- Daniel!
A srác megfordult, meglepődött, hogy én állok mögötte, egészen addig, amíg be nem mostam neki egyet. Megtántorodott, és hanyatt akart esni, de elkaptam. A falhoz préseltem. Éreztem rajta az Illatát! Tudja hol van...
- Mondd meg!- szűrtem a fogaim között ingerülten. - Azonnal mondd meg, hol van!
- Eressz el- nézett vissza dacosan. Nem akartam elveszíteni a fejem, de legszívesebben jól elagyabugyáltam volna.
- Tudom, hogy tudod! Ne add itt a hülyét!
- Kiről beszélsz?
- Érzem rajtad az illatát! Mondd meg!
A szemében megvillant valami, de ellenkezése jeléül összepréselte az ajkait. A kezem a zsebeit kezdte feltúrni. Előbb a pulóverét kutattam át, aztán a nadrágját. És megtaláltam...
- Kétszázas szoba! Kösz haver- vigyorodtam el, és ismét rohanni kezdtem.

Minie

A testemen végigcsorgott a kellemesen meleg víz. Hmm...ellazultam. A forró zuhany mindig is megnyugtató hatással volt rám. Miután végeztem, magamra csavartam a törölközőt, és kimásztam a zuhanykabinból. Szembe fordultam a tükörképemmel.
A szemem fakón csillogott, a szemem alatt fekete karikák, de alapvetően teljesen normálisan festettem. Nedves hajam a hátamra tapadt, cseppek csorogtak végig a vállamon. Magamra erőltettem egy mosolyt.
Örültem, hogy Daniellel tisztáztam a dolgokat. Igaz, hogy utána felpattant, és közölte, hogy appa után megy, de már nem tűnt olyan mogorvának.
Kiléptem a fürdőből, és a szekrényben kezdtem kutakodni. Ahh...nincs ruhám! Mi a frászt vegyek fel most?! Appa táskájához sétáltam, és beletúrtam. Előhalásztam egy alsógatyát- nem az én méretem, de jobb, mint a semmi!- és egy pólót. Jesszus, legalább háromszor beleférnék... A csuklóm még mindig nagyon csúnya volt, elég mélyre sikeredett az a vágás. A táskában találtam kötszert is. Gyorsan felöltöztem, majd bekötöztem a kezem. Nnna...így sokkal jobb! Leültem az ágyra, a plafont bámultam. Most meg mi a frászt csináljak?
Kivágódott az ajtó, és pedig rémülten ültem fel.
- Cho-min?- remegett meg a hangja.
Képtelen voltam megszólalni. Bámultam rá, még a szám is elnyílt. Álmodom? Ez a valóság...?

- Cho!- rohant oda hozzám, és szinte a nyakamba vetette magát. Olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt, de nem érdekelt. Arcom a vállába fúrtam, és éreztem, hogy csorognak a könnyeim. Belélegeztem az illatát, éreztem a szívverését, a lélegzetét, mindenét..éreztem Őt magát, hogy itt van, velem, és...és szeret!
- Élsz. És itt vagy...Úgy hiányoztál- tolt el kicsit magától. Egyáltalán nem szégyellte a könnyeit. Ugyan akkor elbűvölően mosolygott, szinte elszédültem már a mosolyától is. Remegő kezekkel simogattam meg az arcát, mire elkapta a csuklóm, és minden ujjamat megcsókolta.
- Mi történt a kezeddel?- simogatta a kötésem.
- Csak...- akadt el a lélegzetem, még mindig alig akartam elhinni amit látok. - Aenny...mikor el akarta vágni a köteleinket, akkor megvágott...

DooJoon

A szívem nem akart visszaállni az eredeti tempójába, őrült módon zakatolt, kattogott, és valahányszor Cho-min arcára pillantottam, meglódult. Annyira jó volt újra látni! Ölelni, érezni az illatát, mindenét, és látni, hogy jól van! Igaz, kissé megviselhette ami történt, mert sápadtabbnak és fáradtabbnak tűnt, mint általában, de jól nézett ki.
Beállt közöttünk a csend, csak néztük egymást. Sőt. Inkább bámultuk a másikat! Homlokomat az övének döntöttem, orrunkat összeérintettem.
- Nem mondtam neked elégszer! Nem éreztettem veled elégszer...és erre csak akkor jöttem rá, amikor majdnem elveszítettelek! Szeretlek- suttogtam, és az ajkunkat is összeérintettem. Lágyan, finoman csókoltam meg. Puha ajkai szinte simogatták az enyémeket, ahol a bőre az enyémhez ért, ott mintha tűz gyúlt volna. Égtem. Lángoltam belülről. Nyelvem átcsúsztattam a szájába, hogy ismét érezhessem teljesen. Ő átkarolta a nyakam, ujjai a hajamba túrtak. Percekig, sőt, talán órákig csókolóztunk, nem akatunk elszakadni egymástól. A kezem végigsiklott a gerincén, hogy még közelebb tudhassam magamhoz. Mert végre visszakaptam! És ha rajtam múlik nem engedem el többé...

This is just the beginning, there is no end~

Minie

- Szerinted mi tart ilyen sokáig? Vagy csak én vagyok türelmetlen?- járkáltam fel és alá. Ae-cha az egyik láda tövében kuporgott, szemei boldogan csillogtak. Alig várta már, hogy HyunSeung nyakába ugorhasson.
- Fogalmam sincs...lehet eltévedtek- kuncogott. - Oppából kinézem...
Hirtelen hallottuk kivágódni a vasajtót, ami a hajófenékbe vezetett. Mindketten hatalmasra tágult, csillogó szemekkel bámultunk előre, amikor kinyílt, vagy inkább kivágódott az egyik láda ajtaja- ez volt tehát a titkos ajtó!- és az apám igyekezett be rajta.
- Te?!- képedtem el. - Mit kere...MmMmmm!!!- kapálóztam, mert befogta a számat. Éreztem, hogy a csuklómat megköti. Ae-chát, aki segíteni próbált nekem, odébb lökte finoman, de annyira sokkos volt szegény, hogy egyből hasra esett.
- Cho-min! Chooo!- kiabált utánam zokogva, ám apám bevágta az orra előtt az ajtót, és az ölében tarva engem futott. A kulcs a zárban maradt...
- Mmm!- hisztiztem, mert még mindig a számon volt a tenyere. - Eresz el!- próbálkoztam.
- Maradj már!- mordult rám.

Akármennyire is nem tekintettem rá apaként, az a fegyelmet parancsoló hang elhallgattatott. Még nyüzsögni is elfelejtettem! Felsiettünk a fedélzetre. Az egyik legnagyobb kabin előtt lerakott az öléből, és valósággal belökött az ajtón.
- Hé! Nem krumplis zsák vagyok!- morogtam ingerülten. - Eressz már el!
Intett valakinek a hátam mögött, aki eloldozta a kezem. Leültettek az ágyra, appa pedig odahúzott egy széket, és lovagló ülésben szembe fordult velem. Végre tüzetesebben szemügyre vehettem az arcát. Igen jóképű, fekete haját felzselézve hordó, tekintélyt parancsoló ember volt még mindig. Ahogy az emlékeimben élt. Csakhogy most a szája egyáltalán nem húzódott arra a mosolyra, amit annyira szerettem kicsi koromban. Nem paskolta meg a vállam, nem borzolta meg a hajam, hogy azt mondja “Hercegnőm”. Egy teljesen más ember lett, akit én nem szeretek. Dacosan néztem vele farkasszemet.
- Egyes számú szabály- kezdte komolyan. - Nem mehetsz ki! Kettes számú szabály, nem kiabálhatsz! Hármas számú szabály, Jim, vagy Daniel, vagy mittudomén már hogy hívják majd vigyáz rád. Ne is próbálkozz szökni! Amíg anyád nem perkál, addig itt maradsz! De az is lehet, hogy meggondolom magam, és velem jössz Seoulban a lakásomba- fújta a szivarfüstöt az arcomba.
- Ne szivarozz- vontam fel a szemöldököm. - Korai halált okoz- gúnyolódtam.
- Kedves, hogy így aggódsz értem kislányom- nevetett fel.
De a hangja...az még mindig a régi volt. Hát persze! Kirázott tőle a hideg.
- Kérem a telefonom- vettem észre az íróasztalon a mobilomat.  - Beszélni akarok anyával! Vagy DooJoonnal...kérlek!- néztem rá könyörögve. Egy percre mögém sandított, ahol Daniel állt. Aztán legnagyobb meglepetésemre felém nyújtotta a telefont. A SAJÁT telefonom.

DooJoon

- JunHyung ennek semmi értelme- mondtam egy óra eredménytelen keresés után. - Nincsenek itt!
- Haver, ne add már fel ilyen könnyen! Itt kell lenniük- ráncolta a szemöldökét.
A szívem mélyén neki adtam igazat. De már kezdtem feladni a reményt, hogy valóban itt vannak. 

Ugyan hol? Istenem, mennyire boldog lennék, ha HyunSeung sikerrel járt volna...
- DooJoon! Junny! Várjatok!- hallottam meg magam mögül az ismerős hangot. Megfordultam, ahol egyenesen Seungie csillogó szemeivel találtam magam szemben. A szívem egyből ezerszeresére gyorsult. Még ki sem nyitotta a száját, hogy bármit is mondjon, én már tudtam. Tudtam, hogy megtalálta őket. Kifújta magát- ami tartott kb két másodpercig-, és már fordult is meg. Mi meg utána!
- Hova megyünk?- kérdezte JunHyung a lépcsőnél.
- A hajóraktárba!
Persze! Ó, én idióta! A székek! A hajófenékben biztosan tartanak másikféle székeket! Istenem, de hülye vagyok! Ahogy leértünk a sötétbe, meglepődtem. Húú, na itt aztán semmit sem lehet látni!
- Cho-min!- kiabáltam boldogan.
Semmi válasz.
- Biztos vagy benne, hogy nem csak hallucináltál?- vonta fel a szemöldökét Junny hitetlenkedve.
- Tuti- rohant előre HyunSeung, és az egyik három méter magas ládához sietett. - Ae-cha! Aenny, drágám, ott vagy?
- I-igen- jött a szaggatott válasz. - D-de...
- Ebből csak én nem hallok semmit?- próbáltam kivenni a szavaiból, hogy mit beszél, de annyira halk volt, hogy csak motyogást értettem. - Feszítsük fel- böktem a földön heverő vasra.
- Jó ötlet- JunHyunggal a láda egyik oldalát kezdtük bontogatni, Seung meg karattyolt a barátnőjének, hogy nyugodjon meg. A szívem még mindig őrült tempóban járt, alig vártam, hogy Cho-t magamhoz ölelhessem. A szögek engedtek a dupla nyomásnak, és a láda recsegve megadta magát. HyunSeung valósággal berohant a kis térbe, és letérdelt a zokogó Ae-cha mellé. Magához ölelte a lányt, aki csak sírt, és sírt. Mi a baja van már?
Izgatottan néztem körbe. Legnagyobb megrökönyödésemre senki más nem volt ott benn.
- Hol van Minie?- remegett meg a hangom, és Aenny-re néztem. - Hol van?
- E-elvitték- szöktek újabb könnyek a szemébe.
Nem.
Az agyam képtelen volt befogadni ezt a szót. Lehetetlen! Lehetetlen, hogy karnyújtásnyira tőlem volt, és...elvitték! Képtelenség! Azzal a lendülettel fordultam meg, és menekültem ki a teremből. Meg kell keresnem! A könnyeim végigcsorogtak az arcomon, a fájdalom majdnem felemésztett. Cho-min! Jagiya...bármit, csak ezt ne...
Ekkor szólalt meg a telefon a zsebemben. Újabb döbbenet...azt hittem nincs térerő.
- Igen?- emeltem a fülemhez a készüléket remegő hangon.
- DooJoon!
- Cho? Cho-min?! Cho-min, kicsim, te vagy az?
Azt hittem kiejtem a kezemből a telefont. Tényleg ő az, vagy csak álmodom?! A hangját, azt a csodaszép csilingelő hangját hallani valóságos drog volt. Elkábított, mámorral töltött el. Mintha csak velem lett volna. A légzésem felgyorsult, már el is felejtettem az iménti fájó hiányt. Egy pillanatra...egyetlen pillanatig elhittem, hogy ott van velem. De össze kellett szednem magam! Visszahúztam a valóságba az agyam, és valósággal lerohantam kérdésekkel.
- Jól vagy? Nincs semmi bajod? Minden rendben? Bántottak? Hol vagy?

- Oppa, oppa, nyugi, ne aggódj- csitított kedvesen.
Nem úgy hangzott, mint aki rosszul érzi magát. Nyugodt volt...gyanúsan nyugodt. Mint aki titkol valamit. Lehet, hogy csak nem akarja, hogy rájöjjek arra, mi van vele?
- Igen, jól vagyok- vett egy mély levegőt.
Ha nem ismertem volna már ennyire, akkor nem hallom meg, hogy a mondat végén elcsuklik a hangja. Aggódtam érte. Nagyon aggódtam.
- És igen, minden rendben van...semmi bajom. Csak...azt...azt nem tudom megmondani, hogy hol vagyok- hallottam, hogy elbizonytalanodik.
- Egyedül vagy?- kérdeztem gyanakodva.
- Nem...
- Sejtettem...szóval tudod, hogy hol vagy. A hajón?
Úr isten, mint valami szigorú kihallgatáson, úgy éreztem magam. De nem akartam, hogy elveszítsem a fejem, mert akkor soha nem szedek ki belőle semmit.
- I-igen- habozott.
- Hol?
- Nem tudom. Kérlek...
Kitaláltam a folytatást. Tudtam, hogy mit akar mondani.
- Megkereslek! Ne aggódj, semmi bajod nem lesz!
- Szeretlek- suttogta.
- Én is téged! Nagyon is! Vigyázz magadra! Nemsokára megyek!
- Oké...siess- tette még hozzá nagyon halkan, és kinyomott.