Vita

Mr. X

- Nem érdekelsz! Add visza a lányom! Pénz kell? Megkapod! De egyetlen ujjal se merészelj hozzá érni többé!
- Sajnálom- ráztam a fejem. - Rájöttem miközben beszélgettünk, hogy nincs az a pénz, ami őt megérné. Tévedtem és hibáztam. Egyszerűbb lett volna, ha csak meglátogatlak titeket, és elviszem. Mert nem rád van szüksége!
- Nem rám van szüksége?!- nevetett fel hisztérikusan. - Hát akkor mégis mire?! Nehogy már te oktassál ki, hogy a saját gyerekemnek nem tudom mire van szüksége!!!
- Ugyan úgy az enyém is- horkantam fel. - Mindig csak a tied meg a tied!
Mindenki dermedten figyelte, hogy most mi lesz. A fiatalok csak meresztették a szemüket, a felnőttek pedig ugrásra készen ültek, hogy mikor kell minket szétszedni. Jellemző...mintha megütnék egy nőt!
- Hát igen! Én neveltem fel, pont azért, hogy...
- A jóisten bassza meg!- vágtam földhöz egy tányért. - Nem érdekelnek az idióta magyarázataid!
Az edény csörömpölve ért földet, ezer darabra hullott. Pont, mint az én szívem akkor...
Csend lett.

Minie

Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, és beléptem az ajtón. Az első, akit megpillantottam, az omma volt. Az a döbbenet a szemeiben, és az egész arcára kiült. A második Aenny volt és a lányok, aztán a többiek. DooJoon végig fogta a kezem, és én most megszorítottam az ujjait.
Egyetlen végtelennek tűnő másodpercig mindenki rám meredt, és halálos csend volt, aztán...
- CHOOOOOOOOOOOOOOOOO!!!!!- sikított Ae-cha, és felém rohant. A nyakamba ugrott. Úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt. - Jól vagy?- tolt el magától könnyes szemekkel.
- Persze- mosolyogtam rá, és megöleltem még egyszer. - És te?- szorítottam össze a szemem.
- Most hogy itt vagy, már sokkal jobban...
- Kislányom- lépett oda anya remegve. Az arcán forró könnyek folytak végig. Elég megviseltnek tűnt. 

Vajon akkor is mindig így sírt, amikor elszöktem otthonról és napokig nem mentem haza? És én erről nem is tudtam! - Mi történt a kezeddel?- nézte a csuklómon a kötést.
- Öhm...- pillantottam Ae-chára, aki fülig vörösödött. Úgy gondoltam, hogy anya már így is elég dühös appára, nem említem meg neki még a köteleket is... - Hát, egy picit elvágtam magam- húztam a szám.
Láthatóan nem győztem meg, főleg azért, mert mellettem DooJoon megrándult egy kissé, de nem szólt semmit, csak magához szorított. Miután végigölelgettem mindenkit- Myeonie, Silie, YoSeob, DongWoon, JunHyung, HyunSeung (KiKi hol van?)-, leültem az asztalhoz. Oppa mellém húzott egy széket, és a vállamra hajtotta a fejét. Mindenki más is visszacsüccsent korábbi helyére. Anyának nem tetszett, hogy appa ül a jobb oldalamon, de figyelmen kívül hagytam.
- Szóval...- néztem körbe.
- Kicsim, ezt muszáj megbeszélnünk!- vágott közbe anya.
- Hazudtál nekem- néztem rá. Láttam, hogy szíven ütötte, amit mondtam, de kíméletlenül folytattam. - Azt mondtad, hogy appa elhagyott minket, holott TE zavartad el, és nem engedted neki, hogy lásson minket. Részben a te hibád, hogy nélüle nőttem fel- itt megpillantottam a szemem sarkából apám arcán az elégedettséget, mire hozzá fordultam. Anya szótlanul meredt maga elé, nagyon megzuhanhatott. - És rád is haragszom. Persze, szuper, hogy visszakaptalak, sőt, bevallom az is megfordult a fejemben, hogy hozzád költözöm- itt oppa felkapta a fejét és rémülten nézett rám-, de nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet lenne- vontam fel a szemöldököm. - Elraboltál. Bántottál fizikailag, ha nem is a két kezeddel. Tudjátok- biccentettem oldalra a fejem. - Az lenne nektek a legjobb, ha újra együtt élnétek. Valljátok csak be! Még mindig szeretitek egymást...Anya, nem értem miért zavartad el annak idjén...
- Ivott! Érted? Mint egy gödény!- csattant fel omma. - Iszákos volt, és nem önmaga! Elegem lett abból, hogy minden este full részegen ért haza, bedőlt az ágyba és annyi! Minden munka rám maradt!
- Igaza van Cho- hajtotta le a fejét appa. - Tényleg...így volt. Sajnálom...
Ezt nem hiszem el! Miért nem néznek már végre felnőttnek?! Annyira elegem van abból, hogy vannak dolgok, amiket nem mondanak el! Idegesen felálltam, és kiviharzottam az ajtón. Fülemben még ott csengett a kiáltás:
- Cho-min, várj!

DooJoon

Mindenki döbbenten nézett az ajtó felé. Én is kissé lesokkoltam a hirtelen távozástól, de aztán Minie után siettem. Még a végén csinál valami hülyeséget nekem! Felfutottam a lépcsőn, de sehol sem láttam.
- Cho-min! Hol vagy?- néztem körbe. Gondoltam visszament a kabinjába, ezért elindultam arrafelé. Halkan koppantottam kettőt az ajtón, és mivel választ nem kaptam, óvatosan benyitottam. Ott ült összegömbölyödve az ágyán, és sírt. Nem akartam ilyen megviseltnek látni, azt szerettem volna, ha mosolyog, nevet....És boldog.
- Kicsim- ültem le mellé. Átöleltem a vállát, és megtöröltem a szemeit. - Ne sírj!
- N-nem s-sírok- zokogott fel, fejét a mellkasomba fúrta. Úgy helyezkedtem, hogy az ölembe 

ülhessen, én pedig a hátát simogattam.
- Ssss- csitítgattam. - Na, ne sírj! Minden rendben le...
Kivágódott az ajtó. Meglepetten néztünk fel mind a ketten.
- Cho-min!!!- rikkantott boldogan GiKwang, arcán széles mosoly terült szét egészen addig, amíg fel nem fogta, hogy mit lát. - Ohh...ööö, bocsánat- pirult el.
- KiKi- mosolygott a könnyein át is Minie, és lemászott az ölemből. Oalépett hozzá, és szorosan megölelte. A srác a fejét a hajába fúrta, és csak álltak ott. Nem akartam udvariatlanul bámulni őket, tudtam, hogy szükségük van egy kis magányra kettesben. Óvatosan megsimogattam Cho hátá, rámosolygtam KiKire, és kislisszoltam az ajtón. Addig megkeresem JunHyungot...

Minie

Percekig álltunk ott, és öleltük egymást. Hihetetlenül jól esett, hogy ott van velem és újra láthatom.
- Nincs semmi bajod?- tolt el magától egy kicsit. - Jól vagy?
- Persze- töröltem meg a szemem.
- Mi a baj?
- Csak a szüleim összebalhéztak...rajtam...és eltitkoltak dolgokat, hazudtak nekem...szóval egy picit kiakadtam- vontam vállat enyhén. Elfordultam, és az ágyhoz sétáltam, majd leültem rá.
- Ohh... Értem- követett. - Hiányoztál- mondta aranyosan.