- Szerinted mi tart ilyen sokáig? Vagy csak én vagyok türelmetlen?- járkáltam fel és alá. Ae-cha az egyik láda tövében kuporgott, szemei boldogan csillogtak. Alig várta már, hogy HyunSeung nyakába ugorhasson.
- Fogalmam sincs...lehet eltévedtek- kuncogott. - Oppából kinézem...
Hirtelen hallottuk kivágódni a vasajtót, ami a hajófenékbe vezetett. Mindketten hatalmasra tágult, csillogó szemekkel bámultunk előre, amikor kinyílt, vagy inkább kivágódott az egyik láda ajtaja- ez volt tehát a titkos ajtó!- és az apám igyekezett be rajta.
- Te?!- képedtem el. - Mit kere...MmMmmm!!!- kapálóztam, mert befogta a számat. Éreztem, hogy a csuklómat megköti. Ae-chát, aki segíteni próbált nekem, odébb lökte finoman, de annyira sokkos volt szegény, hogy egyből hasra esett.
- Cho-min! Chooo!- kiabált utánam zokogva, ám apám bevágta az orra előtt az ajtót, és az ölében tarva engem futott. A kulcs a zárban maradt...
- Mmm!- hisztiztem, mert még mindig a számon volt a tenyere. - Eresz el!- próbálkoztam.
- Maradj már!- mordult rám.
- Hé! Nem krumplis zsák vagyok!- morogtam ingerülten. - Eressz már el!
Intett valakinek a hátam mögött, aki eloldozta a kezem. Leültettek az ágyra, appa pedig odahúzott egy széket, és lovagló ülésben szembe fordult velem. Végre tüzetesebben szemügyre vehettem az arcát. Igen jóképű, fekete haját felzselézve hordó, tekintélyt parancsoló ember volt még mindig. Ahogy az emlékeimben élt. Csakhogy most a szája egyáltalán nem húzódott arra a mosolyra, amit annyira szerettem kicsi koromban. Nem paskolta meg a vállam, nem borzolta meg a hajam, hogy azt mondja “Hercegnőm”. Egy teljesen más ember lett, akit én nem szeretek. Dacosan néztem vele farkasszemet.
- Egyes számú szabály- kezdte komolyan. - Nem mehetsz ki! Kettes számú szabály, nem kiabálhatsz! Hármas számú szabály, Jim, vagy Daniel, vagy mittudomén már hogy hívják majd vigyáz rád. Ne is próbálkozz szökni! Amíg anyád nem perkál, addig itt maradsz! De az is lehet, hogy meggondolom magam, és velem jössz Seoulban a lakásomba- fújta a szivarfüstöt az arcomba.
- Ne szivarozz- vontam fel a szemöldököm. - Korai halált okoz- gúnyolódtam.
- Kedves, hogy így aggódsz értem kislányom- nevetett fel.
De a hangja...az még mindig a régi volt. Hát persze! Kirázott tőle a hideg.
- Kérem a telefonom- vettem észre az íróasztalon a mobilomat. - Beszélni akarok anyával! Vagy DooJoonnal...kérlek!- néztem rá könyörögve. Egy percre mögém sandított, ahol Daniel állt. Aztán legnagyobb meglepetésemre felém nyújtotta a telefont. A SAJÁT telefonom.
DooJoon
- JunHyung ennek semmi értelme- mondtam egy óra eredménytelen keresés után. - Nincsenek itt!
- Haver, ne add már fel ilyen könnyen! Itt kell lenniük- ráncolta a szemöldökét.
A szívem mélyén neki adtam igazat. De már kezdtem feladni a reményt, hogy valóban itt vannak.
- DooJoon! Junny! Várjatok!- hallottam meg magam mögül az ismerős hangot. Megfordultam, ahol egyenesen Seungie csillogó szemeivel találtam magam szemben. A szívem egyből ezerszeresére gyorsult. Még ki sem nyitotta a száját, hogy bármit is mondjon, én már tudtam. Tudtam, hogy megtalálta őket. Kifújta magát- ami tartott kb két másodpercig-, és már fordult is meg. Mi meg utána!
- Hova megyünk?- kérdezte JunHyung a lépcsőnél.
- A hajóraktárba!
Persze! Ó, én idióta! A székek! A hajófenékben biztosan tartanak másikféle székeket! Istenem, de hülye vagyok! Ahogy leértünk a sötétbe, meglepődtem. Húú, na itt aztán semmit sem lehet látni!
- Cho-min!- kiabáltam boldogan.
Semmi válasz.
- Biztos vagy benne, hogy nem csak hallucináltál?- vonta fel a szemöldökét Junny hitetlenkedve.
- Tuti- rohant előre HyunSeung, és az egyik három méter magas ládához sietett. - Ae-cha! Aenny, drágám, ott vagy?
- I-igen- jött a szaggatott válasz. - D-de...
- Ebből csak én nem hallok semmit?- próbáltam kivenni a szavaiból, hogy mit beszél, de annyira halk volt, hogy csak motyogást értettem. - Feszítsük fel- böktem a földön heverő vasra.
- Jó ötlet- JunHyunggal a láda egyik oldalát kezdtük bontogatni, Seung meg karattyolt a barátnőjének, hogy nyugodjon meg. A szívem még mindig őrült tempóban járt, alig vártam, hogy Cho-t magamhoz ölelhessem. A szögek engedtek a dupla nyomásnak, és a láda recsegve megadta magát. HyunSeung valósággal berohant a kis térbe, és letérdelt a zokogó Ae-cha mellé. Magához ölelte a lányt, aki csak sírt, és sírt. Mi a baja van már?
Izgatottan néztem körbe. Legnagyobb megrökönyödésemre senki más nem volt ott benn.
- Hol van Minie?- remegett meg a hangom, és Aenny-re néztem. - Hol van?
- E-elvitték- szöktek újabb könnyek a szemébe.
Nem.
Az agyam képtelen volt befogadni ezt a szót. Lehetetlen! Lehetetlen, hogy karnyújtásnyira tőlem volt, és...elvitték! Képtelenség! Azzal a lendülettel fordultam meg, és menekültem ki a teremből. Meg kell keresnem! A könnyeim végigcsorogtak az arcomon, a fájdalom majdnem felemésztett. Cho-min! Jagiya...bármit, csak ezt ne...
Ekkor szólalt meg a telefon a zsebemben. Újabb döbbenet...azt hittem nincs térerő.
- Igen?- emeltem a fülemhez a készüléket remegő hangon.
- DooJoon!
- Cho? Cho-min?! Cho-min, kicsim, te vagy az?
Azt hittem kiejtem a kezemből a telefont. Tényleg ő az, vagy csak álmodom?! A hangját, azt a csodaszép csilingelő hangját hallani valóságos drog volt. Elkábított, mámorral töltött el. Mintha csak velem lett volna. A légzésem felgyorsult, már el is felejtettem az iménti fájó hiányt. Egy pillanatra...egyetlen pillanatig elhittem, hogy ott van velem. De össze kellett szednem magam! Visszahúztam a valóságba az agyam, és valósággal lerohantam kérdésekkel.
- Jól vagy? Nincs semmi bajod? Minden rendben? Bántottak? Hol vagy?
Nem úgy hangzott, mint aki rosszul érzi magát. Nyugodt volt...gyanúsan nyugodt. Mint aki titkol valamit. Lehet, hogy csak nem akarja, hogy rájöjjek arra, mi van vele?
- Igen, jól vagyok- vett egy mély levegőt.
Ha nem ismertem volna már ennyire, akkor nem hallom meg, hogy a mondat végén elcsuklik a hangja. Aggódtam érte. Nagyon aggódtam.
- És igen, minden rendben van...semmi bajom. Csak...azt...azt nem tudom megmondani, hogy hol vagyok- hallottam, hogy elbizonytalanodik.
- Egyedül vagy?- kérdeztem gyanakodva.
- Nem...
- Sejtettem...szóval tudod, hogy hol vagy. A hajón?
Úr isten, mint valami szigorú kihallgatáson, úgy éreztem magam. De nem akartam, hogy elveszítsem a fejem, mert akkor soha nem szedek ki belőle semmit.
- I-igen- habozott.
- Hol?
- Nem tudom. Kérlek...
Kitaláltam a folytatást. Tudtam, hogy mit akar mondani.
- Megkereslek! Ne aggódj, semmi bajod nem lesz!
- Szeretlek- suttogta.
- Én is téged! Nagyon is! Vigyázz magadra! Nemsokára megyek!
- Oké...siess- tette még hozzá nagyon halkan, és kinyomott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése