Elgondolkozva lépkedtem a fedélzeten. Remélem Daniel nem felejti el megkeresni a srácot...Tudtam, hogy Cho-nak nagyon hiányzik, sokat sírt DooJoon után. Aztán ha minden igaz, lejönnek az étkezőbe ők is... És ott van a másik is...
Újra szemtől szembe...JiHwannal. A volt feleségemmel. Milyen lesz? Ismét látni...
Biztosan mérges rám- gondoltam derűsen. Legalább most, hogy nem láthatja a lányát, megtudja milyen volt nekem régen...
Elmenkültem azon az estén, és mire hazamentem, már nem voltak ott. Elvitte a gyerekeinket! Megtagadta a láthatást... Hát most érezze ő is!
Beléptem az étkezőbe, ahol mindenki az asztalnál ült. Ő is, ott sírt. Szemei kivörösödtek és feldagadtak, sápadt volt és fáradt. Nem pillantott fel, még akkor sem, amikor megálltam az asztal mellett. Mivel Cho mindent elmesélt nekem, hogy ki kicsoda, ezért tisztában voltam a nevekkel.
- Elnézést uram...keres valakit?- vonta fel a szemöldökét DongWoon. Egy hosszú, barna hajú lányt ölelt magához, aki szintén kisírt szemekkel nézett rám. Hyun-sil... Mellettük JunHyung vígasztalta GiKwangot és Myeongdot- a lány sírt, de a fiú tartotta magát, noha a szája széle meg-megremegett.
- Természetesen- mosolyodtam el halványan.
- Tee....te! Te utolsó aljas dög!- ugrott fel az asztaltól JiHwan, azzal nekem rontott. A mellette ülő két apuka fogta le- gondolom Mr. Lee és Mr. Park.
- Nyugodj meg- tapogattam a szám, ami kissé vérzett a karmolástól. - Beszélgetni jöttem!
- Hol a lányom?! Azonnal mondd meg! Azonnal, ki vele!
- Cho-min a hajón van, és remekül érzi magát- tájékoztattam. - Igazán nincs mitől féltened! Kifejezetten jól elbeszélgettünk- ültem le az egyik székre. GiKwang kiviharzott a teremből, mögötte Ae-cha lépett be a kis vöröskével az oldalán.
- Jesszusom!- sikított fel a lány. - Maga mit keres itt?- remegett a hangja.
Barátja magához ölelte, és nem engedte el. Olyan ellenségesen méregetett, hogy nevetnem kellett.
- Beszélgetek Cho-min anyukájával- válaszoltam.
- Velem te csak ne beszélgess- szűrte a fogai között gyilkosan. - Mondd. Meg. Hogy. Hol. Van. A. Lányom!
Minie
Még mindig nem fogtam fel, hogy ez a valóság. Tényleg nem álom? Komolyan nem...nem álmodom? Szorosan megöleltem még egyszer oppa-t, hogy biztos legyek benne, igazi. És itt van!
Elfeküdtünk az ágyon, én a fejemet az ő mellkasába fúrtam, ő pedig simogatta a buksim. Időnként nyomott rá egy-egy puszit, és mosolygott. Nem néztem rá, de tudtam, hogy mosolyog. Amolyan...női megérzés...
- Nem akarunk átmenni a saját kabinodba?- kérdezte végül, és felült. Én tovább feküdtem, rábámultam.
- Appa azt mondta, várjam meg itt...
Döbbenet ült ki az arcára.
- T-tessék?
- Tudom- vágott közbe ingerülten. - De te még...meg akarod várni?! Azok után, amiket tett veled? Cho-min, az ég szerelmére, már bocs, de...normális vagy?!
Dühösen másztam le az ágyról. Hah! Hogy normális vagyok e?
- Teljesen- vágtam oda duzzogva. - Ő az apám, ezer éve nem láttam, teljesen normális, hogy nem haragszom rá!- kaptam fel a telefonom, és indultam kifelé, mikor DooJoon elkapott, és szembe fordított magával.
- Cho- kezdte komolyan. - Tényleg...komolyan ezt gondolod? Nem láttad a többieket! Már szétsírták a szemüket miattad, anyud teljesen ki van bukva, Aenny-re szerintem ráférne egy pszichológus, Myeonie és Silie meg...nem ismernek annyira jól, de amit Ae-cha mesélt nekik, az megviselte őket is.
- Nem ment el az eszem, ha erre gondoltál- fintorodtam el. - Amíg négy napig, na jó, csak három és egy fél, de legyen négy...szóval, amíg itt voltam, addig rengeteget beszélgettem vele. Szükségem volt rá, és most ezt megkaphattam, ami nagyon nagyon jól esett. És még valami. Még mielőtt bármilyen véleménnyel is lennél róla, ő nagyon jó ember!
Oppa felsóhajtott, láttam az arcán, hogy nem tetszenek neki a szavaim. Kezdtem ideges lenni ettől a nézésétől...mintha valami fogyi lennék, és nem érteném meg, amit ő mond! Tisztára felhúzott...
Dühösen indultam el a kabinom felé egy rendes ruhát venni, hogy utána megkeressem a többieket. Ki is ment a fejemből, hogy megígértem appának, hogy megvárom. Éppen csak kiléptem az ajtón, mikor Joonie elkapta a karom. Maga felé fordított.
- Jajj, ne kapd már fel úgy a vizet!- simogatta meg az arcom. - Nehogy már ilyenen vesszünk össze, mikor napok óta nem láttalak...
DooJoon
Nem akartam Cho-mint megbántani, de ugyan akkor kissé elkeseredtem. Legalább egy ici-picit haragudhatna az apjára....ehelyett viszont csak...áhh...
- Te borogattad ki a táskám?- vonta fel a szemöldökét.
- Iiiiiigen- motyogtam lesütött szemekkel. - Csak...az illatod miatt- haraptam be a szám.
- Istenem de aranyos vagy- nevetett fel, és a nyakamba ugrott. Ajkaink azonnal megtalálták egymást, és megint kezdődött, amit már annyira hiányoltam.
- Hmm- mormoltam elégedetten, és megeresztettem egy vigyort.
- Na, elmegyek öltözni- csusszant le az ölemből, majd bemasírozott a zuhanyzóba. Mikor kijött, sokkal jobban nézett ki. A saját ruháiban... Mosolyogva nyújtotta felém a kezét, és én teljesen természetesen fontam össze ujjainkat. Kiléptünk a kabinból.
- Öhm...merre vannak a többiek?- kérdezte kissé bizonytalanul.
- Gondolom az étkezőben, mivel...ébéd idő van- vontam vállat. Cho-min bizonytalanul lépkedett mellettem. Biztatóan megszorítottam a kezét, és rámosolyogtam. - Nyugi! Most fordítasz a helyzeten...
- Fordítok?- nevetett fel idegesen. - Szerintem meg pont hogy nem...most előttem fognak összebalhézni a szüleim, és...áá, remek lesz- túrt a hajába. Láttam a szemén, hogy nagyon ki van akadva. Magamhoz öleltem, így mentünk le a lépcsőn. Az étkezőből hangos beszéd zaja szűrődött ki, mire Minie összerándult kissé. Csörömpölés, káromkodás, csend.
- Hát akkor...- néztem rá bizonytalanul.
- Hát akkor- bólintott, és lenyomta a kilincset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése