Változás

Minie

Kibontakoztam oppa öleléséből, és megeresztettem egy széles mosolyt. Elhúzódtam, majd Ae-cha segítségével az emelet felé botladoztam.

- Annyira elegem van- panaszoltam. - Mikor is indul a hajó haza?

- Öhh- kezdte a barátnőm. - Fogalmam sincs...de anyud keresett. Szólok neki, hogy itt vagy- mosolygott rám. Résnyire nyitva hagyta maga után az ajtót. Elfeküdtem az ágyamon, és a plafont bámultam. Annyira unatkoztam! Sérült lábbal semmit nem lehet csinálni...Viszont legalább hallottam, hogy mi történik odalenn. HyunSeung és JunHyung meg talán DongWoon röhögcséltek a nappaliban, majd valaki betrappolt melléjük. Hirtelen kiélesedtek az érzékeim, és minden szót hallottam, különösebb koncentrálás nélkül is.

- Hello KiKi- röhögött Seungie. - Miért vagy ilyen letört?

- Semmi- csikordult meg a kanapé a srác súlya alatt.

- Haver, hazudj másnak- próbálkozott Junny. - Szóval? Ki vele!

- De nem...

- GiKwang, ne csináld már- sóhajtott Woonie. - Mondd már meg!

- Cho-min- motyogta. - Nem bírom nézni őket- fakadt ki halkan.  - Borzalmas érzés! Komolyan...mintha nem lenne szívem...valahányszor ránézek,a szívem repül. Kisüt a nap akkor is ha esik. És boldog leszek, ha vele vagyok. Viszont ha meglátom...- akadt el. - Ha meglátom DooJoonnal, akkor..fáj. Besötétedik és egyedül maradok- sóhajtott.

Csendben feküdtem tovább. Becsuktam a szemem, éreztem ahogy a pilláim az arcomat simogatják. Alóluk pedig csorog a könny. Végigfolyik az arcomon, le a párnámra. Miért van az, hogy ami neki fáj, az nekem is fáj? Miért érzem ezt? Miért? Miért és miért? Sajnálom őt? Csak mert nem érzek iránta semmit. Mióta...mióta rádöbbentett, hogy Gülükét szeretem. Azóta hiába látom meg, csak barátként tekintek rá. Hálás vagyok neki a végtelenségig, hogy akkor este elmondta nekem mindezt. Különben most még mindig érte lennék oda, holott valójában DooJoont jobban szeretem...gyorsan megtöröltem a szemem. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és anyum lépett be rajta. Egyből kiszúrta a könnyeket a szemem sarkában. Szomorkásan elmosolyodott, és leült mellém. Ölelésre tárta a karját, én pedig gonolkozás nélkül odabújtam, és szabad utat engedtem a kitörni készülő zokogásnak. Sós könnyeim eláztatták omma méregdrága blúzát, de nem érdekelt. Csak sírtam és sírtam, kénytelen voltam kiengedni. Ezekkel a könnyekkel búcsúztam Lee GiKwangtól, az első szerelmemtől.

- Sajnálom Cho- simogatta anya a hátam. - Kicsim...ne sírj- vígasztalt. - Mi a baj?

- Olyan...rossz....hallgatni...hogy....szenved- rázkódott a vállam. - Nem bírom elviselni...de Őt jobban szeretem- suttogtam könnyes szemekkel.

- Értem...a te döntésed. Én és Yoonék nagyon örülünk neki, hogy ti ketten együtt vagytok- hallottam, hogy mosolyog. - Tényleg szép pár vagytok...

- Tudom...oppa a mindenem. És KiKi...ő volt a nagybetűs DooJoon előtt- mosolyodtam el. Megtöröltem a szemem és felnéztem. - Anya...köszönöm. Tényleg. Olyan jó, hogy vagy nekem...

Megváltoztam. Amióta megismertem Őket és Őt. Ők tettek azzá, aki most vagyok. Már nem a régi pukkancs kis Cho-min voltam, hanem egy másik, aki pontosan tudja mit akar, és képes felnőtt módjára viselkedni...

DooJoon

Becaplattam a nappaliba, ahol a srácok ücsörögtek. Meglepetésemre ahogy megláttak, elhallgattak. Meglepetten néztem rájuk.

- Mi van? Meglepetés bulit szerveztek?

- Nem...- motyogta JunHyung. Leültem melléjük. Mind szótlanul rám meredtek.

- Most mi van?- jöttem zavarba, mert idegesített ez a sok szem. - Mit csináltam már megint?

Hallgattak. Egyikük sem szólalt meg, ami mégjobban bosszantott. Komolyan, mintha valami gonosz démon lennék...kérdőn pillantottam Junnyra, aki mélyen a szemembe nézett. Szavak nélkül is megértettük egymást. KiKire sandított, majd fel az emeletre. Én összeráncoltam a szemöldököm, mire ő erőteljesebben nézett GiKwangra, aztán az emelet felé biccentett. Cho...Cho-min! GiKwang...ohh...lelkizés van?- kérdezte a szemem.

Elvigyorodott, és bólintott egyet. Ekkor felkaptam a fejem. A lépcső felől hangokat hallottunk. Cho anyja sétált le. A pólóján egy hatalmas nedves folt éktelenkedett...vajon hogy került oda? Nem önthette le magát...könnyek! Jagiya....jagiya sírt? Egyből felugrottam, és felrohantam a szobába. Halkan koppantottam kettőt az ajtón, és választ sem várva benyitottam. Minie az ágyon feküdt összegömbölyödve, egyenletesen szuszogott. A szemei vörösek és duzzadtak voltak...Leültem mellé.

- Miért nem mondtad el, hogy valami bánt?- suttogtam, és megsimogattam az arcát. Olyan hirtelen ült fel, hogy majdnem összefejeltünk. Meghökkenve pislogtam.

- Mi? Hol? Kit? Oppa- könnyebbült meg. - Mit keresel itt?

- Én..csak..öhh- hebegtem. - Azt hittem, hogy baj van...nem találtalak sehol, gondoltam benézek ide is...

- Ohh...értem. Jól vagyok- mondta, és visszafeküdt. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, ezért csak mellé bújtam, és magamhoz öleltem a derekát. Belepusziltam a nyakába.

- Szeretlek- suttogtam a fülébe.

- Én is téged- súgta vissza.

Aztán csak fogtuk egymás kezét, ujjainkat összefontuk, és élveztük, hogy nem csinálunk semmit sem...