Daniel

Minie

- Omma, mi ez?- kérdeztem feszengve,
- Egy búcsúparty- nevetett. - Holnap jön értünk a hajó, és elindulunk haza. Szeretném, ha jól éreznétek magatokat- mosolygott. - Ezért ez egy álarcosbál. A fiúk előrejöttek, és az lesz a feladatuk, hogy felismerjenek titeket és megkeressék a párjukat. Hwaiting csajok- kacsintott, és otthagyott minket. Aennyvel egymásra néztünk, és bólintottunk. Feltettük az álarcokat. Bevallom, egy kissé idiótán éreztem magam benne...pedig ízléses darabot kaptam, igazán nem volt vele baj.
- Ae-cha- súgtam barátnőmnek.
- Hmm?
- Ki az a srác ott?- böktem oda, ahol a magányos alakot láttam, de már nem volt ott.
- Hol?
- Áhh, semmi, hagyd...
Rengeteg fiú volt a dugig megpakolt asztalok körül, és látszólag mind ugyan olyan ruhában. Pálmafás shortban és V kivágású pólóban...ahhh...hogy ismerjek így fel bárkit is?
- Nem látod HyunSeungot?- nyújtogatta a nyakát Aenny.
- Ööö...az ott...ja nem, az nem ő...ööö....és az?
- Oppa magasabb!
- Jól van na! Bocs...Nem tudom- nézelődtem.
Ekkor fellépett a mini-színpadra anyám- egyből megismertem a hangját- és beszélni kezdett.
- Nos kedveseim, mindenkit szeretettel köszöntök! A mai feladatotok srácok, hogy megtaláljátok a párotokat, és táncoljatok vele! Persze mással is lehet táncolni, de a maszkot csak akkor veheted le a partneredről, ha biztos vagy benne, hogy ő az! Kellemes szórakozást, fiatalok!- intett, és megszólalt a jó kis pörgős zene. Ohh, mamám...Aennyt már szem elől tévesztettem, és nem sok esélyt láttam rá, hogy megtaláljam. Inkább próbáltam ellazulni, és szépen táncoltam.

DooJoon

Cho-min anyja kizavart minket a házból, és odaadott valami borzalmas göncöt, hogy vegyük fel.
- Atyám!- szörnyülködött JunHyung. - Én ugyan ezt fel nem veszem! Mi ez? Ilyet csak a vén taták hordanak!
YoSeob fölvihogott, és egy fiatal srácra mutatott, aki éppen akkor ment el előttünk egy ugyan olyan gatyában.
- Öööö.....na jó, ez egy...fiatal tata volt- vakarta meg a tarkóját.
- Na, ne izélj már, vedd fel- röhögött DongWoon, és beleugrott a számára kicsi nadrágba. - Hű, ez iszonyú kényelmetlen- igazgatta, de sehogyan sem állt jól rajta. Én és HyunSeung már dőltünk a nevetéstől, főleg amikor Junny is belebújt.
- MI EZ?!- kelt ki magából. - Mint aki beszart! DongWoon vedd azt le! Az az enyém!
Végül nagy nehezen mind felöltöztünk, és elértünk addig a kis nádtetős házikóféleséghez, ahol az asztalok már roskadoztak az innivaló és a kaja alatt. YoSeob rá akarta magát vetni, devisszafogtuk.
- Legalább amíg szólnak, azt várd meg- hűtötte le GiKwang. Elég kedvetlennek és levertnek tűnt, fogalmam sem volt, hogy mi a baja.  
- Minden oké?- léptem oda hozzá. Egy aprót bólintott, és hátat fordítva nekem eltűnt a tömegben.
Cho anyja magyarázott valamit a színpadon, én meg a srácokhoz fordultam.
- Oszoljunk szét! aki megtalálta Minie-t, az szóljon nekem- lelkesedtem.
- Hé! Keresd meg magad!- ellenkezett HyunSeung. - Nekem dolgom van! Meg kell keresnem Aenny-t!
- Jajj, te és a szerelem- lökte meg a vállát YoSeob.
- Na te csak hallgass! Majd neked is lesz- úzta fel az orrát Seungie, majd beleveszett a tömegbe.
Megszólalt a zene. Sóhajtva néztem körbe. Hol lehet Cho? Annyi egyforma lány van itt...sorban kezdtem el mindegyikhez odamenni, és próbáltam kivenni az arcokat a maszkok alatt, de semmit sem láttam belőlük a sajátomtól. A számat húzva haladtam a kijárat felé. Egy fél órás küzdés után megpihentem, és megálltam a hűvös levegőn. Ekkor megláttam egy lányt. És egy fiút. A lány valami ellen tiltakozott, próbálta eltolni a srácot, de az erősebb volt nála, és nem engedte. Ilyen messziről nem hallottam, hogy miről vitatkoznak, de tisztán látszott, hogy a csaj kezd egyre ingerültebb lenni. Kíváncsi lettem.
- Hagyj már békén! Nem érted?
Cho-min!

Minie

Aeee-chaaaa, hol a frászban vagy?- morogtam magamban. Hihetetlen hogy eltűnt! Most hol találom meg?- siránkoztam. Egyre több srác jött oda hozzám, és nézett meg, de mind ott is hagytak. Szerencsére. Hirtelen valaki elkapta a derekam.
- Cho-min, te vagy az?- súgták a fülembe.
- HyunSeung!- lepődtem meg. - Mit keresel?
- Inkább kit....Ae-cha hol van?
- Téged keres te dinnye!
- Ohh...nem láttad merre ment?
- Jobbra- löktem meg, és a kijárat felé indultam. Muszáj volt egy kis levegőt szívnom. Ideges voltam és előjött a tömegiszonyom. Brrr....gyűlöltem a sok embert. Valamiért mindig kiakadtam tőlük. Elsétáltam a tengerpartig. Csak én voltam és a víz. Mosolyogva bokáig gázoltam a langyos tengerbe, és a sötét eget néztem. Holnap jön a hajó...és elmegyünk. De legalább a srácok is jönnek!
- Szia- hallottam a hátam mögül egy ismerős, nyugodt hangot.
Meglepetten fordultam meg. Az a fiú állt mögöttem, akit láttam egyedül álldogálni mikor jöttünk.
- Hello- mosolyogtam rá. - Ööö...ismerlek valahonnan?
Lesütötte a szemeit, elmosolyodott és odalépett hozzám. Levette a maszkját.
- Dan? Daniel, te vagy az?- tátottam nagyra a számat, és a nyakába ugrottam.
- Igen- hallottam a hangján, hogy nagyon meg van hatódva, ez az öleléséből is átjött. Úgy szorított magához, mint aki soha többé nem akar elengedni, és mint aki alig hiszi, hogy a karjaiban tarthat.
Daniel és én még a suliban ismertük meg egymást. Aztán járni kezdtünk. De fele annyira sem voltam szerelmes akkor, mint most. Csak nem jöttem rá. Ő viszont...többet jelentettem neki mindennél és mindenkinél. Amikor szakítottunk nem akart elengedni. Borzalmas volt nézni, ahogy könyörög és sír, de...nem tehettem mást. Nem akartam hazudni neki.
- Hogy kerülsz ide?- húzódtam el mosolyogva.
- Hát...csak erre hozott a sors- mondta még mindig lesütött szemekkel. - Hogy vagy?
- Jól, köszi- nevettem. - Hmm..ismerős illatod van- csapta meg az orrom egy olyan parfüm, amit éreztem már valahol. De hol?
- Mivel jártunk- nevetett kényszeredetten. - És..mikor mész?
- Holnap- sóhajtottam. - De még mindig nem tudom, miért vagy itt.
- Mondtam, csak úgy- vont vállat.
- Ez nem valami igaz- cukkoltam. - Na, ki vele!
Nem szólt semmit, rám nézett, és magához ölelt. Olyan szorosan és váratlanul, hogy azt hittem megfulladok.
- Dan...kicsit...azért...lazíthatsz- kapkodtam levegő után. - Még..akarok élni...
- Bocs- lazított a szorításán, de nem engedett el. Arca közelebb volt az enyémhez, mint szerettem volna. És olyan áthatóan nézett a szemembe...kirázott a hideg. Miért nincs itt valaki ilyenkor?
- Ne- húzódtam el. - Ezt ne. Nekem már..van valakim- próbáltam eltolni, de nem engedte. A nyakamba puszilt, és arcát is odafúrta.
- Kit érdekel?- folytatta. - Csak...
- Dan! Eressz- löktem el. - Ne húzz fel! Kérlek...menj el!
- Miért?
- Értsd már végre meg!
- Nem!
- Hagyj már békén! Nem érted?
- Cho! Minden oké?